Tisztelet a hősöknek!

Sajnos napjainkban Budapest hős védőiről nem lehet úgy megemlékezni nyilvánosan, hogy az emlékezőkre rá ne aggatnák a náci-nyilas-fasiszta-antiszemita jelzőt. Pedig Budapest védői rég nem Hitlerért harcoltak, hanem hazájukért, családjaikért, és Európáért. Ők már tudták, milyen a bolsevikok igazi arca.

1944-ben az ezer éves Magyar Királyság gyakorlati léte végveszélybe került, amikor szeptemberben a vörös hadsereg elérte az ország határát. A gyors nyomulásba segítségükre volt az augusztusi 23-i román árulás. Rohamléptekben haladt előre az ellenség, útjukat meggyalázott nők, kirabolt, elpusztított települések, meggyilkolt magyarok jelezték. Így érték el nemsokára a fővárost, bár már föl kellett adniuk eredeti terveiket, hogy nov. 7-ére menetből foglalják el Budapestet. Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára október 29-én vette kezdetét. A fővárost tartani kellett, hogy nyugaton felkészülhessenek az ellenség fogadására, még több civil elmenekülhessen fenyegetett otthonából. A Budapestnél 104 napig lekötött orosz erőket mihamarabb tovább kellett volna vezényelni Bécs alá. Ha akkor a hősök nem tartják fel a vörösöket, nem kizárt, hogy Európát akár teljes egészében is elözönlötte volna a bolsevik barbarizmus, de az szinte biztos, hogy Franciaországig meg sem állnak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy mint már annyiszor, 1944-45-ben is a nyugatot védte a sok magyar vér. És december 26-án megpecsételődött a hősök végzete: a vörös ostromgyűrű bezárult a főváros körül...

            Ekkor a magyar és német katonák létszáma kb. 70.000 volt, ebből kb. 37.000 magyar. Innentől kezdve a városban élők helyzete egyre rosszabb lett. Alig volt gyógyszer és élelem, a napi kenyéradag nem haladta meg a 15 dkg-ot, ráadásul az oroszok elzárták a vizet, így ahhoz csak a kis számú közkutakból és ciszternákból lehetett hozzájutni, azokat viszont az ellenség sokszor tűz alatt tartotta. Orosz, amerikai, és angolszász repülőgépek szinte folyamatosan bombázták a várost. Ha véletlenül kinyitott egy üzlet, az előtte sorban állókat mélyrepülésben géppuskázták, az utcán a legkisebb –akár gyalogos- mozgásra szintén ez volt a válasz. A bolsevikok számára mindenki ellenség volt, legyen az civil, vagy akár gyermek. Repülőgépeikről gyakran dobáltak kosarakat, vagy gyermekjátékokat, megtömve robbanóanyaggal. Nem volt ritka például a robbanószerrel megtöltött játék baba. Természetesen mindezek mellett a szovjet nehéztüzérség sem tétlenkedett, folyamatosan lőtték a várost ágyúkkal, és aknavetőkkel.

Voltak, akik mégsem akartak hinni a szovjet embertelenségéről szóló híreknek, és a sok éhezést, nélkülözést, és az állandó életveszélyt megelégelve várták az ellenséget, abban a reményben, hogy lesz mit enni, inni, lesz villany, gáz, gyógyszer, mozgási lehetőség. Félrevezetésükben az orosz propaganda is nagy szerepet játszott. Ők nemsokára nagyot csalódtak. Voltak a katonák közt is olyanok, akik esküjüket megszegve átszöktek, átálltak az orosz oldalra (pl. Göncz Árpád!). Itt kell undorral megemlíteni pl. a Budai Önkéntes Ezredet, amit azokból az árulókból állítottak föl, akik a sajátjaik ellen kívántak harcolni, az istentelenség oldalán. Emlékművük a mai napig áll a Vérmezőn, gyalázva az igazi hősök emlékét. A többség azonban –katonák és civilek közt egyaránt- tudta mire számíthat az oroszoktól, és amíg lehetett kitartott.

Az ostromgyűrű bezárulása után az élelmet, kötszert, és a hadianyagot eleinte repülőgépek szállították az ostromlott városba, de az ellenséges légi fölény ezt hamarosan megakadályozta. Pedig a hős, sokszor 14-15 éves Hitlerjugend pilóták vitorlázó gépeikkel minden tőlük telhetőt megtettek a bent rekedtekért. Később már csak dobóernyőkkel lehetett az ostromgyűrűbe utánpótlást juttatni, de ezeknek majdnem fele az ellenség kezére került, a maradékból pedig nem jutott a lakosságnak.

Eközben három felmentési kísérlet is történt, a Konrád hadműveletek. Volt, hogy Dobogókőről a felmentők már látták Budapest harci fényeit, volt, hogy 21, és volt, hogy mindössze 16 km-re voltak a felmentő csapatok, de Hitler (katonailag nem feltétlenül ésszerűen) mindannyiszor leállította a támadást, talán attól félve, hogy az ellentámadást nem tudják majd visszaverni, és veszélybe kerülnek a nyugati olajmezők. A Konrád I. a Pilis felől, a Konrád II. nyugati irányból, a Konrád III. pedig a Balaton, és a Velencei tó felől indult a védők segítségére, míg meg nem kapták a parancsukat a támadás leállítására.

A bent rekedt katonák hősiesen harcoltak, de ahogy fogyott az élelem, a kötszer, a gyógyszer, és a lőszer, úgy vált helyzetük egyre kilátástalanabbá.

Január 18-án fel kellett adni a Pest védelmét, majd nemsokára a védelem csupán a Királyi Várra, és közvetlen környékére korlátozódott. A parancsnok Karl Pfeffer-Wildenbruch, illetve magyar részről Hindy Iván volt. Utóbbinak eléggé le volt szűkítve a hatásköre. Februárra a védők helyzete kilátástalanná vált. A kitörés előtti napon, február 10-én a Várban tartózkodók létszáma a következő volt: 29.000 német, ebből 9.600 sebesült, 20.000 magyar, ebből 2.000 sebesült, továbbá 80-100.000 civil. Olyan legendás személyek is voltak a védők között, mint az akkor 70-es éveiben járó Prónay Pál, a híres Prónay- Különítmény névadója, akinek Sorpont köszönhetjük, ő valószínűleg a Kútvölgyben halt hősi halált. Ott volt még szabadcsapatával együtt Vannay László, a legendás Rongyos Gárda harcosa. A védők közt több nemzet képviseltette magát: a magyarokon és németeken kívül voltak ukránok és oroszok, leginkább a fegyveres SS kötelékében, és mendemondák szólnak néhány vasgárdistáról, angolról, bolgárról, és görögről, ezek valóságalapja vitatott. A bolsevik rendszert ismerve nem meglepő, hogy voltak a vörös hadseregből átszökdösött oroszok is. Tehát a harc részben Európával folyt, Európáért. A Vár alatti sziklakórházban kb. 116000 sebesült várta sorsát, egy részük magatehetetlenül haldoklott, és a kötszer olyannyira fogyott, hogy sokszor a halottakról leszedett, még használható kötszerrel kötöztek. Orvosi ellátás, ápolás tulajdonképpen nem volt. Természetesen elterjedtek a tetvek, és paraziták, az élelem szinte elfogyott, mindenki le volt gyengülve. A lőszer is a végét járta. A várvédők válaszúthoz érkeztek. Vagy megadják magukat, ezáltal egy részük pár év hadifogság után hazajuthatott volna, vagy a kitöréssel a majdnem biztos halálba rohannak. A kitörőknek szinte semmi nehézfegyverük nem volt, kézi fegyvereikhez is csak pár darab töltény jutott, tüzérségi előkészítése sem lehetett a kitörésnek, minden tele volt ellenséges lövészekkel, beásott, és mozgó harckocsikkal, aknavetőkkel. A becsület azonban a kitörést diktálta. A bátor harcosok legyőzték a természet diktálta életösztönüket, és így legyőzték a halált is. A Várból elhangzott az utolsó rádióüzenet: „Az élelem elfogyott, az utolsó töltény csőre töltve. A megadás, vagy a megszállók általi harc nélküli lemészárlás lehet a választásunk. Ezért az utolsó harcképes német és honvéd alakulatokkal támadok.” Ezután a rádióadókat felrobbantották, hogy Hitler ne tilthassa meg a kitörést, ahogy addig háromszor is megtette. A katonák összecsomagolták a legszükségesebb holmikat, a többit fel kellett gyújtani, vagy robbantani. Az összes iratot, naplót, jelentést, parancsot, a még használható hadianyagot, és járművet meg kellett semmisíteni. Mindezt a legnagyobb titokban tették, még a hadművelet pontos időpontját sem hozták nyilvánosságra, mégis szinte biztos, hogy a kitörést elárulták. Az utolsó harcra február 11-én, vasárnap, este 8 órakor került sor. A kitörésben részt vett 16.900 német, 15.000 magyar katona, 50-100 felfegyverzett nyilaskeresztes, családtagokkal, valamint több száz polgári egyén, és járóképes sebesült. Velük szemben 177.000 szovjet, illetve román katona állt, többé-kevésbé kipihenten, jóllakottan, egész fegyverarzenállal.

            A hadműveletet három lépcsőben tervezték végrehajtani, de eluralkodott a káosz. A kitörés fő iránya a Széna téren át a Széll Kálmán téren (mai Moszkva tér) keresztül az Olasz fasor felé kellett hogy menjen, de alig indultak el, olyan aknavető-, ágyú-, és géppuskatüzet kaptak a levegőből és a földről, hogy a hátrébb jövők alig tudtak előre jutni elesett bajtársaik tetemeitől. Egy visszaemlékezés szerint ez csak úgy sikerült, hogy pallókat tettek a hullahegyre. A Széna téren gyalogsági, és harckocsi elhárítás fogadta a kitörőket. Borzalmas mészárlást hajtottak végre a szovjetek. Patakokban folyt a vérrel keveredett hólé az utcákon. A világítóbombáktól szinte nappali fény volt, mindenhonnan csak a fegyverek szóltak, szabályos tűzfüggönyt vonva a szinte védtelen kitörők elé. A kilőtt járművek roncsai is gátolták az előrehaladást. Sokan gyakorlatilag beszorulva a mellékutcákba várták meg a lemészárlást, mert nem tudtak haladni a romoktól, hulláktól, és a többi hasonlóan beszorult társuktól. Nem csoda, hogy többen megőrültek. A tömegben sok nő, gyerek, és civil is volt, ők hamar elestek. Az Olasz fasornál is hasonló mészárlás volt. A kitörést szinte biztos, hogy elárulták, mert az oroszok épp annak időpontjában zúdítottak borzalmas tüzet pont oda, ahol a kitörést tervezték. A vezérkar fogságba esett, Karl Pfeffer-Wildenbruch 10 év kényszermunka után hazatérhetett, Hindy Ivánt a népbíróság halálra ítélte, és kivégezte. A harcok alatt Budapest szinte teljesen elpusztult. 19.718 polgári lakos halt meg, 32.752 ház dőlt romba. Sok műemlék is odalett a barbár támadások következtében. Az oroszok akkor is lőtték a várost, miután befejeződtek a harcok. Végül alig 16.000  fő érte el a környező hegyeket, ahol a szovjetek szabályosan levadászták legtöbbjüket; nehéz- és kézifegyverekkel, illetve repülőkkel zúdították a halált az erdőkben és szántókon menekülőkre. Bár a német légierő szórta a hegyeket utánpótlással, az orosz vonalakon nem lehetett áttörni, és alig volt kapacitása a gyűrűn kívüli német csapatoknak a kitörők számára utat nyitni. Volt olyan szerencsétlen vállalkozás, amikor 100 fő veszteséggel sikerült 50 főt kimenteni. Összesen 785 ember érte el a német vonalakat, ebből 80 volt magyar. Pár kisebb csoport, vagy egyéni harcos még túlélhette a poklot, de nem valószínű, hogy számuk jelentős lenne. A fővárosban maradtakra rászakadt a borzalom: az oroszok a felsőbb vezetésnek azt hazudták, hogy Budapestet azért nem tudták elfoglalni hamarabb, mert 200-220.000 katona védi, holott ez a szám legfeljebb 70-72.000 volt. Jelentések szerint 50.000 katona esett el, és 110.000 hadifoglyot ejtettek, de ezt a számot át is kellett adniuk. Ezért aztán „kis munka”, vagy igazoltatás ürügyén összeszedtek minden alkalmas embert az utcákról, akik közül sokan többé soha, mások csak évek múltán térhettek haza a fogságból. A szovjet vezetés három nap szabadrablást engedélyezett a katonáknak, akik minden mozdíthatót el is loptak, és minden fellehető szeszt megittak. Rengeteg nőt, asszonyt, és gyermeket erőszakoltak meg – zengett az utca a sikoltozástól. Főként az apácákat szerették megbecsteleníteni ezek az állatias ösztönöktől vezérelt barbárok. A Várban maradt katonákat, -de a civileket is- válogatott módszerekkel gyilkolták le, vagy kínozták halálra. Egy ápolónőt, T. Annát több mint tízen becstelenítettek meg, majd lovakkal szaggatták szét. A német, vagy magyar ápolónőket ugyanígy meggyalázták, majd megkéselték, vagy agyonlőtték. Sok katonát lánctalpasokkal tapostak halálra. Az SS katonákat, illetve az orosz, vagy ukrán várvédőket rögtön kivégezték. Egy visszaemlékezés szerint a citadellát körberakták a legyőzöttek fejeivel. A tömegsírok is árulkodnak: találtak levágott fejű holttesteket, külön eltemetett fejeket, kiszúrt szemű katonákat. A föld alatti sziklakórház sokszor magatehetetlen sebesültjeit, betegeit sem kímélték. Először az áramot kapcsolták le, volt akit a teljes sötétség a műtőasztalon ért. Mindenütt vér, genny, halál, jajkiáltások, öngyilkos pisztolylövések. Ezután kézigránátokat dobáltak a sziklakórházba, majd lángszóróval gyújtották fel a szalmazsákjaikon fekvő, magatehetetlen sebesülteket. Volt, akit benzinnel leöntöttek, és meggyújtották. A szerencsétlenek elevenen égtek el. Ez volt a híres „felszabadítás”, amit még napjainkban is így ünnepelnek sokan. A fent leírt, és a számtalan hasonló eseménynek nyilvánvaló, egyenes következménye volt 1956, ami ezeknek tükrében semmiképpen sem mondható kommunista –„reform” kommunista forradalomnak. A bolsevik hordák végigrabolták az országot, százezer számra erőszakoltak meg magyar nőket, gyilkoltak le ártatlanokat, fegyverteleneket.

            Az ellenük való harc mindenképpen példaértékű. A kitörő hősök tettükkel példát mutatnak nekünk, hogy a haláltól sem félve, kilátástalan helyzetben is inkább a dicső halált választották, az ellenség előtt való meghunyászkodás, megadás helyett. Beírták nevüket a hősök névsorába azzal, hogy védték Budapestet, Magyarországot, és Európát. Harcuk nem volt hiábavaló, és nem vesztettek. A 104 napig tartó önfeláldozásnak, és kíméletlen harcnak köszönhetően Európa nyugati felén nem lobogott vörös zászló, és ha kevesen is, de áttörték az áttörhetetlen ostromgyűrűt. Hős lelkük már a Csillagösvényen menetel, de amíg élnek magyarok e hazában, addig ügyük -nemzetünk, és a kultúra védelme a sötétségtől- nincs elveszve!

„E korba születtünk, és bátran kell a számunkra elrendelt utat végigjárni, más választásunk nincsen. Reménység, és menekülés nélkül kitartani az elveszett poszton: ez a kötelességünk. Kitartani, mint a római katona, kinek csontjait ott találták Pompeji kapuja előtt, aki meghalt, mert a Vezúv kitörésekor elfelejtették felváltani. Ez az igazi nagyság! A becsületes halál az egyetlen, amit az embertől nem lehet elvenni.”

(Oswald Spengler)

                                                                                                  Antikommcsi

2007-12-26