4. Avarok, székelyek, magyarok
4.1. Avar-magyar folytonosság
4.2. Anonymus vallomása
4.3. Székelyek a honfoglalás előtt
5. Függelék: Az avar-szabir-onogur vonulás útvonala

4. Avarok, székelyek, magyarok A továbbiakban az előző fejezetbeli gondolatot folytatjuk, csakhogy a hangsúly a kazárokról mindinkább az avarokra, majd a székelyekre és magyarokra tevődik át. József kazár király már tárgyalt népnévlistája, ill. Mihály szír pátriárka szintén tárgyalt tudósítása Teofilaktosz Szimokatta avarokról tett közlésével együtt tekintve egymástól független adatokat szolgáltat afelől, miszerint a kazárok, bolgárok és (várhun) avarok egyazon területről származnak, nevezetesen a fehér hun birodalom területéről. Más jelek is afelé mutatnak, hogy a Kárpát-medencei avaroknak közük van a kazárokhoz. Anonymus a Gesta Hungarorumban Ménmarót népét kozárnak nevezi. Persze utalhatna itt Anonymus bolgárokra (hiszen számtalan forrásadaton keresztül igazoltuk már, hogy a kazárok a bolgárokkal testvérek), de a bolgárokat is néven nevezi. S mivel kazár nevű birodalomról nem tudunk a Kárpát-medencében, a kozár megjelölés csakis etnikai utalású lehet. Persze az is előfordulhat, hogy a kozár név éppen arra utal, miszerint a bolgárokhoz nagyon közeli, de velük mégsem azonos etnikum élt a Kárpát-medencében. Konklúziónk szempontjából ez már szinte nem is számít. Mindebből arra következtethetünk, hogy a Kárpát-medence honfoglalás előtti lakossága részben ugyanolyan nyelvű kellett, hogy legyen, mint az előző fejezet A kazárok és fehér hunok nyelve c. alfejezete szerint a kazárok, bolgárok - és magyarok. De erre vonatkozólag nem csak az eddigi érveinkre támaszkodhatunk.
4.1. Avar-magyar folytonosság Az eddigi érveink mindenesetre teljesen afelé mutatnak, hogy az avarok és magyarok testvérnépek, azaz Árpád honfoglalói a Kárpát-medencében testvérekre leltek. Mindkét képlet fehér hun eredetű volt, s ugyanazon dél-káspi kultúrkört képviselte. Az eddigi érveinket messzemenően megerősítik nemcsak a magyar emlékezet és a nyugati krónikások, hanem Teofilaktosz Szimokatta és az orosz Nyesztor-krónika részben már idézett közlései is, továbbá a nyelvészet következtetései és a korabeli helynevek is. A magyar emlékezet például nem tud semmiféle impériumváltásról Árpádék bejövetelével kapcsolatban, az avarkori lakosságot éppúgy "magyar nemzet"-nek tartja, mint a későbbit. Pázmány Péter például így ír: "Mikor azért az magyar nemzet másodszor kijőve Szkítiából, Krisztus Urunk születése utáni 744-ik esztendőben, az Atilla halála után 303 esztendővel: csakhamar azután Carolus Magnus az magyarokra jöve és Szent Mártonnak segítségével az magyarokat meggyőzé, az keresztény hitre téríté, Fejérvárott az Boldogasszony szentegyházát építé és abban katolikus papokat hagya. De azután ismét pogányságba esének." (Felelet, 1603. Pázmány Péter válogatott művei, Budapest, 1994. 18. old.) Azon felvetést, miszerint Nagy Károly a 790-es években Pannóniában már "magyarok"-kal háborúzott (ez a frank-avar háború néven közismert), alátámasztja azon frank krónikás-adat, amely Sárvár nevű városunkat 791-ben és 805-ben is mai magyar nevén (Sarwar) nevezi. (Dr. J. Böhmer: Regesta cronologico-diplomatica Karolum, Frankfurt am Main, 1833. 17. és 24. old.) De Pázmányénál sokkal korábbi adatunk is van: Kun László királyunk a cseh Ottokárt fenyegető, 1276-ban írott levelében visszakövetel több királyi jelvényt (két koronát, jogarokat és egy remekmívű csészét), "amelyeket Atilla óta Magyarországon őriznek" . ("Nichilominus promittens rex Boemie memorato regi Ungarie omnem thesaurum et ornatum reddere, quem aliquando amita ipsius regis Ladizlai asportaverat, videlicet duas coronat, ceptra, amphoram preciosam et alia multa et incomparabilia chledonia regis Atyle." Continuatio Praedictorum Vindobonensium an. 1276.) A nyugati krónikások is egyértelműen avar-magyar folytonosságról beszélnek: "Avares quos modo Ungarios vocamus" (Widukind, Lib. I. cap. 17 (895-ből)) ..."Avari, qui dicuntur Ungari" (Annal. Fulden.) "A delemincusok felfogadták az avarokat ... ezek, miután sok öldöklést vittek véghez Saxoniában ... szembetalálkoztak a magyarok másik seregével, akik azzal fenyegették őket, hogy háborút indítanak barátaik (a delemincusok) ellen ..." (Annalista Saxo 908-ból, Monumenta Germaniae Hist. SS.) Teofilaktosz Szimokatta az általa uar és chunni néven nevezett (ál)avarokról korábban már idézett művében írja, hogy: "... az összes ogórok ... e nép a legerősebbek egyike egyfelől nagy lélekszáma miatt, másfelől azért, mert a háborúra készülve gyakorolja magát a fegyverforgatásban. Ezek keleten laknak, ahol a Til folyó halad át, amelyet a turkok Feketének szoktak nevezni. E nép legrégibb vezetőinek neve Uar és Chunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (ogór) népek, akiket uar és chunni nevekkel illetnek." (VII. 7,7-8,6) Mindez azt jelenti, hogy egyrészt a népes és hatalmas ogórok semmiképpen nem azonosíthatók a gyéren lakott tajga egy törzsével sem; másrészt az Északkelet-Perzsiából kiindult várhun avarok eredeti neve voltaképpen ogór (vagy ugor). Tehát az ogórok perzsiai eredetűek! (Egyesek a Til folyót kapásból a Volgával azonosították, ami már csak azért is abszurdum, mert a uarchonok a VI. századig Hyrkánia azaz Varkana vidékén éltek, ami a Káspi-tónak a Volgához képest éppen az ellentétes oldala. Pharb-i Lázár szerint 450 körül ugyanitt terült el Abarország. A kök-türkök egyébként 550 körül érték el a Volgát, tehát a "turkok Feketének szokták nevezni" megjelölés már csak ezért sem igen vonatkozhat rá. Súlyosabb érv azonban, hogy Teofilaktosz Szimokatta már idézett műve szerint "a szkítákról, akik Baktria, Szogdia és a Fekete folyó tájékán élnek" e Feketefolyó - távol a Volgától - valahol Szogdia közelében folyik, amelyet így a türkök valóban már korábban ismerhettek. Tehát e legutóbbi közlés is éppen azt erősíti meg, hogy az ogórok a dél-káspi régió egy kiterjedt népcsoportját jelentik a VI. század közepéig. [Teofilaktosz Szimokatta: VII. 9,12.]) Na most mivel egyrészt a várhunok az eftalita birodalom részét képezték, másrészt Teofilaktosz szerint az ogór nép részét alkották, ezért arra kell következtetnünk, hogy a fehér hunok azonosak az ogórokkal. Annál is inkább, mert Teofilaktosz szerint az ogórok nagyszámú nép (akiknek a várhunok csak egy részét alkotják), Song-Yün kínai zarándok egy korábban idézett közlése szerint pedig a városlakó fehér hunok "a világ négy tájáig, egészen Khotánig a leghatalmasabb és legszámosabb nép" . Tehát e közlések ugyanazon képletről szólnak, az ogór-ugor megjelölés eredendően a fehér hunokra vonatkozik! Az ugor névről persze tudnunk kell, hogy a későbbi forrásokban kizárólag magyarokat jelöl. Ez újabb súlyos érv a latban a magyarok fehér hun eredete mellett. Az avar-ugor közös megjelölés nyomán ugyanakkor tovább is haladhatunk. Amint már egy korábbi paragrafusban kifejtettük, az említett ogórok azonosak a XII. századi Mihály pátriárka által említett wugur néppel, akik a közlés szerint éppen az ogórok földjéről kiindulva, a Káspi-tavat délről megkerülve a kaukázusi kapukon át jutottak Európába. Ezekről a wugurokról ugor név alatt már a kijevi Nyesztor-krónika is beszámol. (Félreértés kizárva, mert mindkét közlés a szóbanforgó népet kazárok és bolgárok társaságában említi a VI. és VII. század fordulóján.) Nézzük most konkrétan a Nyesztor-féle krónika szövegét: "Mikor pedig a szláv nép - mint mondottuk -a Duna mellett élt, a szkítáktól - mégpedig a kazároktól - jöttek azok, akiket bolgároknak neveznek, és letelepedtek a Duna mentén, és a szlávok elnyomói lettek. Majd ezután a fehér ugorok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a frankokat (vlakhokat?), akik azelőtt foglalták el a szlávok földjét. Ezek az ugorok ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg, aki megtámadta Khoszrou perzsa császárt. És ebben az időben tűntek fel az oborok is, akik harcoltak Hérakleiosz császárral, és kishíján el is fogták. Ez a nép harcolt a szlávokkal is, s le is győzték a szlávok közé tartozó dulébokat (szlovénokat?), asszonyaikat pedig megerőszakolták; és a szóbeszéd szerint mikor egy obor útrakelt, nem lovat, hanem három, négy vagy öt nőt fogott be a kocsija elé. Így igázták le teljesen a duléb-okat. Az oborok magasak és gőgösek voltak, de az Isten haragjában elveszté őket, hírmondójuk sem maradt; és ma is megvan az orosz közmondás: "elveszni, mint az oborok", azaz utód, örökös nélkül meghalni. .utánuk érkeztek a besenyők, majd később a fekete ugorok vonultak Kijev mellett Oleg idejében." Ebből már első olvasatra is a következőket jegyezhetjük meg: 1. A krónika az avarokat megkülönbözteti a VII. századi fehér magyaroktól. Tehát a krónikásnak valami oka volt a VII. századi honfoglalókat a VI. századi avaroktól is megkülönböztetve magyarnak tartani. Ez bizony erős érv amellett, hogy a VII. századi fehér ugorok valóságos magyarok voltak! (Mellesleg a történészek tekintélyes része csupán a Nyesztor-krónika nyomán úgy gondolja, hogy az avarok -a VII-VIII. századiak is! -a magyar honfoglalásig teljesen felszívódtak. Eltekintve attól, hogy ez önmagában is abszurdum, fel kell hívnunk a figyelmet, hogy még a Nyesztor-krónika sem állítja a klasszikus értelemben vett avarok megsemmisülését, csak a VII. század előtti avarokét.) 2. A krónika a kazárokat szkítáknak nevezi egy olyan korban, amikor ez az elnevezés már nem általánosan használatos a sztyeppei népekre. Ha törökök lettek volna, valószínűleg annak nevezte volna őket. 3. A krónika megerősíti a kazár-bolgár testvériséget, sőt illeszkedik Mihály pátriárka közléséhez (aki a bolgárokról való közlését az Al-Dunához vonulással fejezi be, emez pedig éppen azzal kezdi), ahonnan a wugur nevű testvérnép - ha csak erre e két közlésre támaszkodunk - vagy a fehér ugor, vagy a fekete ugor.) Ami mindebből számunkra pillanatnyilag is a legfontosabb, az az, hogy a krónika szerint a magyarok legalább két hullámban szállták meg a Kárpátmedencét :a VII. század közepén és a IX. század végén. Szláv jövevényszavaink is amellett tanúskodnak, hogy a magyarság jóval Árpád előtt érintkezett nyugati szlávokkal (ó-szlovénokkal). Vámbéry Ármin A magyarság keletkezése c. könyvében (Budapest, Franklin-Társulat, 1895. 111-116. old.) példák hosszú sorával igazolja, hogy a magyar nyelvben található szláv szóegyezések szinte kizárólag az ó-szlovén nyelvvel egyeztethetők, csehvel, szlovákkal vagy mai délszlávval nem; márpedig a X. században számottevő szlávság (már-még) nem élt a Kárpát-medence belsejében. A mai magyarországi szlávok ősei csak jóval később kezdtek beszivárogni az ország területére. Makkay János történész (Indul a magyar Attila földjére, Közdok Budapest, 1996. 98-103. old.) lényegében megismétli Vámbéry érveit, de egy további fontos momentumot is kiemel: A magyarság kazár kapcsolatai révén nyilván nagyon jól ismerte a zsidókat, mégis a rájuk vonatkozó mai zsidó szavunk egészen bizonyos, hogy Kárpát-medencei, honfoglalás előtti szláv átvétel. A helynevek ill. temetők vallomásait illetőleg pedig idézzük László Gyulát: "Eléggé megbízhatóan ismerjük a történeti Magyarország XI. századi népességét. Ennek a korszaknak pompás számvetését készítette el a Szent István Emlékkönyvben (1938) Kniezsa István. Dolgozatának címe: Magyarország népei a XI. században, és a szöveget egy szemléletes térkép kíséri. Ebből kiderül, hogy az Árpád-kor első századában két nagyobb tömegű népességgel számolhatunk: a központi területeken sűrű magyar lakosság él, az erdős vidékeken, leginkább a peremeken pedig szlávok. Kisebb töredékekben török nyelvű és német nyelvű népek is kimutathatók, de csak elenyésző százalékban. Ez a térkép az alapja a továbbiaknak. A szerző ugyanis észrevette, hogy Árpád magyarjai nem szállták meg mindazokat a területeket, ahol előzőleg a griffes-indások éltek, hanem részben kikerülték őket, s nyilván azért, mert azok sűrűn lakott területek voltak. Eszerint a X. századi Magyarországon a magyar helyneveket mutató területeket két nép népesítette be: Árpád magyarjai és a griffes-indás kései avarok. Persze ebből az is következik, hogy a griffes-indásoknak magyarul kellett beszélniük, hiszen egyébként hogyan adhattak volna szállásaiknak magyar neveket! Téves tehát korábbi történészeinknek az a véleménye (mert valóban csak vélemény volt, semmiféle adat nem bizonyította!), hogy amennyiben avar maradékok éltek volna a honfoglaláskor, azok már elszlávosodtak volna. Az avarok lakta területeken elég ritkán akadunk egy-egy szláv helynévre, a helynevek döntő többsége magyar! A 670-ben bejött késő avarok, azaz onogurok nyelve nagyrészt már magyar kellett hogy legyen. E feltevés mellett egy sereg más érv is szól. Láttuk már, hogy a külföld minket nem magyaroknak nevez, hanem az onogur népnévből képzett kifejezésekkel illet (ungar, hongrois, ungur, venger stb.); azt is tudjuk, hogy 670-ben onogur törzsek telepedtek Pannóniába, egyidőben a dunai Bolgárország megalapításával. Hogy az onogurok népe már magyar lehetett, bizonyítja temetőink embertani anyaga is: a mai magyar nép jórészt a kései avarok leszármazottja!" (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről .. ." Képes Történelem, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1979.) Ha valaki - és ezt már mi mondjuk - azon egyetlen szóbajöhető kifogást támasztaná a fenti elmélettel szemben, miszerint a leletek alapján a griffes-indások és Árpád honfoglalói nem pontosan ugyanúgy öltözködtek vagy temetkeztek, az vegye figyelembe, hogy például a székelyek már a IX. században Árpád magyarjaival megegyező nyelvet beszéltek, de - tömbben élvén - még a XX. században is a többi magyartól elütő viseletük, zenéjük, szokásaik vannak. Persze mind a székelyek, mind a magyarok néprajza ugyanazon közép-ázsiai eredetre mutat, de a délkelet-káspi árnyalatok különbözősége a Kárpát-medencében is megmutatkozik. Láthatjuk tehát, mily nagyszámú érv szól az avar-magyar folytonosság mellett. Ellene ugyanakkor soha senki semmilyen épkézláb érvet nem tudott felhozni, pusztán vogul gyököket. Ámde ezek ellenérveit is tökéletesen semmivé teszi a korábbi érveink által kirajzolódó szkíta-eftalita-kazár nyelvi folyamatosság, sőt annak csak számbavehető lehetősége is. Az avar-magyar kontinuitást a továbbiakban tényként kell kezelnünk. (Szégyen-gyalázat, hogy ebben az évben (2000) a millenniumot ünneplők állnak a kozmopolitákkal szemben, holott igaz magyaroknak kellene felállniuk a millennaristákkal szemben. Hiszen legalább tizenhárom és fél évszázada ez az ország a mi országunk: Hungária.)
4.2. Anonymus vallomása E szakasz címét azért tettük zárójelbe, mert Béla király névtelen jegyzője a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető kútfőnek (az egész dolgozat folyamán ódzkodtunk magyar krónikások adataira támaszkodni). Most mégis hozzá fordulunk, mert abban, amiben tanácsát kérjük, nem állt érdekében az igazságot elfordítani. Ugyanis Anonymustól azt kérdezzük, hogy kik lakták Erdélyt, Bihart s a Temesközt a honfoglalás előtt és után, egészen István király koráig. S jóllehet Anonymus válasza eddigi gondolatmenetünk szempontjából nem lehet perdöntő, az mégis megnyugtathat, hogy leírása a mi következtetéseinkhez jól illeszkedik, míg a hivatalos történetírás ide vágó állításaitól antagonisztikusan különbözik. Anonymus szerint a honfoglalás előtt Erdélyben a blak Gyalu volt az úr, Biharban a kozár (és "bolgár módra kevély" ) Mén-Marót, a Temesköz és a Marosszög vidékén pedig Galád vezér. (Galád vezér népét Anonymus nem nevezi néven, de írja, hogy serege blakokból, bolgárokból és kunokból állt.) Aztán Anonymus leírja, hogy Gyalu népe urának választotta Töhötömöt (azaz ugyanott élt tovább, mint annak előtte), Mén-Marót királysága lényegében változatlanul megmarad a magyar impériumon belül, Galád vezér is életben marad. Sőt Galád utóda, Ajtony Magyarország egyik legnagyobb hatalmú ura István korában, aki szinte egyenrangú riválisa Árpád utódának. Mindez azt jelenti, hogy Erdély, Bihar, a Temesköz és a Marosszög területén még István korában is javarészt azok a népek éltek, mint a honfoglalás előtt. Na most a hivatalos verzió szerint ezek túlnyomórészt török és szláv nyelvű népek voltak. (Sőt a honfoglalókkal bejött, állítólag török nyelvű kabarok és besenyők is az ő etnikai tömbjeiket gyarapították.) Ehhez hozzávéve azt, hogy Erdélynek az elmúlt ezer évben folyamatosan fennállt a külön státusza, és amúgy is nagy erdőségek választották el az anyaországtól, törvényszerűen következik az, hogy Erdély a középkor végén még mindig túlnyomórészt török nyelvű. Mármint ha következtetésünk kiindulása helyes volt. Ám - mint jól tudjuk - Erdély a XVII. századig a legtisztább magyar nyelvterület, sőt Kniezsa István térképe szerint már a XI. században is szinte kizárólag magyar nyelvű. Mit jelent ez? Azt, hogy Erdélyben, Biharban és a Temesközben már a honfoglalás előtt is túlnyomórészt magyarajkú népek éltek. Tehát - midőn Anonymusra nem is akarunk támaszkodni, csupán az általunk valóságosnak tartott eseményeket visszaigazoló kapcsolódási pontokat keresünk - meg kell állapítanunk, hogy Anonymus adatai is az avar-magyar etnikai folytonosságot támogatják. Arról nem is beszélve, hogy Anonymus a Biharban élő magyarajkú népet kazárnak (kozárnak) nevezi.
4.3. Székelyek a honfoglalás előtt A székelyeket a hivatalos történészek nagyobb része vagy egy eredetileg török nyelvű népcsoportnak állítja lenni, vagy eredendően magyarnak, de ez esetben azt mondják, hogy ők is Árpáddal jöttek be. A székely és magyar népi emlékezet mindehhez képest azt mondja, hogy a székelyek Atilla népének maradékai, akik a Kárpát-medencében megérték Árpádék bejövetelét. Tény, hogy a székelység magát mindig a magyartól külön nemzetnek tartotta (s ezt a trianoni tragédiáig büszkén is vallotta). Tudnunk kell azt is, hogy a régi magyar krónikák a honfoglaló magyarságot nem etnikai, hanem politikai egységként tekintették s ezen értelemben a székelyeket élesen megkülönböztették a magyaroktól. Természetesen szó nincs arról, hogy ezen forrásadatok etnikai különbözőségére is utalnának. A székelyek mindig is a legtisztább magyar nyelvet beszélték. Ha törökök lettek volna, akkor - nagy tömbben élvén - megőrizték volna a magyarnál sokkal egyszerűbb török nyelvüket. Pláne, ha tudjuk, hogy a XIII. századtól kezdve folyamatosan a székelyek közvetlen szomszédságát mindinkább nem magyar, hanem német, oláh és török nyelvű népek foglalták el, s a székelység a legutóbbi időkig nem keveredett még a magyarokkal sem! De Székelyföldön még csak nyoma sincs a törökségnek. Sőt inkább a székelyek az egyik legarchaikusabb magyar nyelvet beszélik. Sőt mi több: a székely helynevek, ha lehet mondani, a magyarországiaknál is magyarabbul hangzanak a mai fül számára. Vegyünk például mintát egymással szomszédos magyarországi ill. székelyföldi falvakból: Bölcske, Madocsa, Harta, Pataj, Kömlőd, Ordas, Paks, Géderlak illetve Illyésmező, Parajd, Sófalva, Pálpataka, Korond, Kalonda, Firtosváralja, Farkaslaka, Kecset. Mindkét mintában van azonnal érthető és nem elsőre érthető név is; de szembetűnő, hogy a székely helynevek között sokkal nagyobb a mai beszélt nyelven érthető nevek aránya, mint a magyarországiak között (a választás véletlenszerűségét a helyek szomszédos voltával igyekeztünk biztosítani). Nyugodtan kimondhatjuk hát, hogy a székelyek soha nem voltak török nyelvűek. (Kniezsa István már említett térképe is kizárja egy, a székelységhez hasonló nagyságú török nyelvű etnikum jelenlétét a XI. századi Magyarországon.) Ettől független dolog az, hogy a székelység a hétmagyartól független politikai képlet volt, s ez a függetlenség jogilag 1848-ig fent is állt. A magyar királyok pedig Székelyföldnek nem adtak volna külön jogokat - éppen az ősfoglalásra hivatkozva! - ha az ősfoglalásnak nem lett volna alapja. A honfoglalás utáni legkorábbi magyarországi írásos források a székelyeket, kunokat, besenyőket mindig egymás mellett említik, mint külön politikai képleteket. Tehát a székelység a magyaroktól különálló, de a magyarokéval egyező nyelvű testvérnép volt kezdettől fogva, akik a honfoglaló magyaroknál már sokkal korábban a Kárpát-medencében éltek. A székelyeknek volt egy Kövér-fiai nevű ága, s nagy bizonyossággal mondható, hogy e név a 600 körül fennállott Donvidéki Onogoria utolsó kagánjának, Kuvratnak fiáról, Küverről vette eredetét. Márpedig Küver népe már a VII. században a Kárpát-medencébe vonul, míg Árpád népe még a IX. században is attól keletre tartózkodik; tehát a székelység e nyom alapján is a hétmagyaron kívüli képlet. Az 1848 előtti krónikákban és jogi szövegekben egyébként is a nemes székely nemzet mindig megkülönböztetve szerepel a nemes magyar nemzet től. (S míg a magyar nemzet fogalmába jobbára csak a nemeseket értették bele, addig a székely nemzetbe a legkisebb székely is beletartozott! A székelyek között nem volt jobbágyság. Sőt egy székely közmondás szerint nemessé tehet a király, de székellyé csak az Isten.) Visszatérve Kniezsa István könyvére: a szerző maga is érezte azt az ellentmondást, ami következtetései és a hivatalos álláspont között húzódott; s hogy meneküljön ebből a harapófogóból, azt kényszerült állítani, hogy a székelyek eredetileg törökök voltak, ám "már a pogánykorban magyarul beszéltek" , sőt "igen valószínű", hogy csatlakozásuk valahol a régi haza területén történt. Csakhogy mindezt eddigi érveink, emellett a kútfők, a magyar krónikák és a népi emlékezet egyöntetűen kizárják. A köztudatban az él, hogy a nincs olyan honfoglalás előtti külföldi kútfőadat, amely a székelyeket a Kárpát-medencében saját nevükön említené. Pedig hát dehogyis nincs. Ibn Ruszta, Gardizi és El-Bakr arab írók egybehangzóan említenek a IX. századi etelközi magyarok szomszédságában egy szkl-bolgár nevű népet (a magyarok a besenyők és szkl-bolgárok között laknak, tehát e szkl-bolgárok Kárpát-medenceiek!). A hivatalos történészek nagyobbik része az őket említő mondatokat a baskírokra és volgai bolgárokra érti, emiatt tüzetesebben meg kell vizsgálnunk e kútfőket. Ibn Ruszta szerint: "A besenyők országa és a szkl-bolgárok országa között a magyarok határai közül az első van. A magyar pedig a turkok egy fajtája. Vezérük 20 000 lovassal vonul ki. ... Országuk nagy, egyik határa eléri a Fekete-tengert." Gardizi változatában: "A bolgárok országa és a szkl-ek között, akik szintén bolgárok, van a magyarok országa." El-Bakr szerint (Az országok és utak könyve, 9. Töredék) pedig: "Megemlékezés a magyarok (mahfar ya, masgar ya) országáról: ... a besenyők országa és a Bulgáriához (. ak ar ya v. Bulk ar ya, az sincs kizárva, hogy ez Hungária, azaz Avarország!) tartozó SZKL (Ask.l) vidéke között laknak." E legutóbbi idézetben elejétől fogva az etelközi magyarokról (mahfar ya, gar ya) van szó. Tehát Baskíria szóba sem jöhet. Másrészt Bulgáriát is egy olyan országként említi, amelynek fennhatósága más vidékekre is kiterjed. Tehát ez sem lehet a volgamenti Bolgárország, mert erről külön emlékezik meg ugyanezen töredékben, mondván, hogy "kisszámúak, mintegy ötszáz család." Tehát mindenképpen a magyar-bolgár, és nem a baskír-volgai bolgár szomszédságról van e helyeken említés. A szkl-bolgárok pedig ez esetben egy, a IX. században a Kárpát-medencében élő népcsoport. Szóval akár tetszik egyeseknek, akár nem, a szkl-bolgárok bizony székelyek! Más kérdés, hogy Gardizi miért nevezi őket bolgároknak (ha egyszer máig töretlenül magyarnyelvűek). A korábban felhozott érveink alapján valószínűleg azért, mert a IX. században egy magyar nyelvű és habitusú népcsoportot csupán nyelve és szokásai még nem definiáltak automatikusan magyarrá, hiszen a bolgárok is valaha ugyanezen nyelvvel és habitussal éltek! A magyar-bolgár-kazár testvériség melletti korábbi érveink pedig most már minden, a székelység eredetére vonatkozó bizonytalanságot eloszlatnak. A székelyek - éppúgy mint a magyarok - Szkítiából, a szakák, dahák, madák földjéről és népéből, a fehér hunok birodalmából származnak, s ugyanazon anyanyelv az örökségük. Sőt igencsak valószínű, hogy a perzsa átírásban fönnmaradt szaka népnév eredetije a székely nevezetben élt tovább, hasonlóan a mada népnévé a magyarban. Mindkét nép a Kaukázuson áttörve Dél-Oroszországba, majd végül a Kárpát-medencébe jutott. A székelyek az V., VI. vagy VII. században, a magyarok nagyobbik része pedig vagy a VII. század közepén, vagy a IX. század végén, vagy pedig mindkét alkalommal jelentős népességgel.
5. Függelék: Az avar-szabir-onogur vonulás útvonala Priszkosz rétor 463 körül beszámol egy nagy népmozgásról. Eszerint az avarok egy bizonyos Óceán melletti népek által lakhelyükről elűzetve maguk előtt űzik a szabirokat, ők pedig az onogurokat, ugorokat, saragurokat, se legutóbbiak a vonulás nyomán a Kaukázus északi előterébe kerülnek. A VI. században pedig Teofilaktosz Szimokatta számol be avarok és álavarok mozgásáról (s ez utóbbiakat az eftalita várhunokkal azonosítja). E népmozgásokat két okból is meg kell vizsgálnunk. Először is: az a feltevés, hogy ezek a vándorlások Nyugat-Szibérián és az Urálon keresztül történtek, az egyetlen lehetőség az "uráli magyarság Dél-Oroszországba juttatására". Ha e feltevés megdől, akkor vele dől annak lehetősége is, hogy a szabirok és onogurok uráli népelemeket "sodorjanak volt magukkal". Másodszor: a népmozgások útvonala kétségkívül be tudja határolni, hogy a szóbanforgó avarok, szabirok, onogurok voltaképpen honnét származtak. A hivatalos történettudomány az V. században nyugatra vonuló avarokat a Kína északi határvidékéről származó zsuan-zsuan néppel azonosítja. Ezen azonosítás célja a Nyugat-Szibérián keresztüli útvonal tartani tudása, indoka pedig a zsuan-zsuanoknak a 458-ban a kínaiaktól elszenvedett vereséget követő állítólagos fejvesztett menekülése nyugati irányban. Ennek azonban semmi történeti alapja sincs. Ligeti Lajos írja: "Téves, hogy 458-ban a zsuan-zsuanokat a kínaiak annyira megverik, hogy azok hazájukba nem mernek visszatérni. Visszatérnek, és 552-ig zavartalanul ott is maradnak..." (A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti Lajos, Akadémiai Kiadó, Bp. 1986, 66-67. old.) Ha viszont nincs szó nagymérvű vereségről, akkor arról sem lehet, hogy ijedtükben elfutnak az Uralig, aztán vissza, csupán hogy egy sor népet Szibériából Európába szorítsanak (ezek a népek pedig egészen a Kaukázusig(!) meg se álljanak). Tehát az V. századi avarok nem zsuan-zsuanok, és senkinek semmi oka nincs egész Szibériát végigszántatni velük egy prekoncepciós történettudomány kedvéért. Mellesleg a Nyugat-Szibéria mellett érvelők egyik kedvenc adu ásza (csak hogy lássuk: milyenek is ezek az "érvek"), hogy a Priszkosz tudósításában szereplő avarokat egy bizonyos Óceán melletti népek űzik el lakóhelyükről. Namármost a Káspi-tó nem lehet "óceán", tehát a Csendes-óceánról van szó - érvelnek ők. Hiszen északra tájolt látómezejükben a Perzsa-öböl vagy az Arab-tenger meg sem jelenik. (Egyébként az Óceán szóhasználat egyáltalán nem feltétlenül jelent nyílt tengert. A bizánciaknak mindenesetre a Csendes-óceánról lehetett a legkevesebb ismeretük.) Márpedig dél-káspi népeket a Perzsa-öböl partjáról könnyű megtámadni - tizedakkora távolságból, mint Ural-vidéki népeket a Csendes-óceán partjáról! (Lásd lentebb is.) Teofilaktosz Szimokatta pedig a VI. században tudósít egy általa álavarnak ill. uarchunnak nevezett népről (emellett igazi avarokról is, akik nyilvánvalóan azonosak az V. századi avarokkal). Hogy ezek sem zsuanzsuanok, hanem egy jól meghatározott dél-káspi képlet, arra vonatkozólag álljon itt az alábbi néhány tudósítás: "Ezért is a mi korunkig álavar néven különböztetnek meg (amint helyesebb is így nevezni őket), egyik részük eredetileg uar, a másik pedig chunni nevű. ... Ezek keleten laknak, ahol a Til folyó halad át, amelyet a turkok Feketének szoktak nevezni. E nép legrégibb vezetőinek neve Uar és Chunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (ogór) népek, akiket uar és chunni nevekkel illetnek." (Theophylactus Simocatta: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. B.G. Niebuhrii C.F. Bonnae, 1834.) (Egyesek a Til folyót kapásból a Volgával azonosították, ami már csak azért is abszurdum, mert a uarchonok a VI. századig Hyrkánia azaz Varkana vidékén éltek, ami a Káspi-tónak a Volgához képest éppen az ellentétes oldala. Procopios a VI. században még Hyrkániában jelzi az eftalita fehér hunokat. Pharb-i Lázár szerint 450 körül ugyanitt terült el Abarország. A kök-türkök egyébként 550 körül érték el a Volgát, tehát a "turkok Feketének szokták nevezni" megjelölés már csak ezért sem igen vonatkozhat rá. Súlyosabb érv azonban, hogy Teofilaktosz Szimokatta már idézett műve szerint "a szkítákról, akik Baktria, Szogdia és a Fekete folyó tájékán élnek" e Fekete folyó - távol a Volgától - valahol Szogdia közelében folyik, amelyet így a türkök valóban már korábban ismerhettek. Tehát e legutóbbi közlés is éppen azt erősíti meg, hogy az ogórok-uarchunok a dél-káspi régió egy kiterjedt népcsoportját jelentik a VI. század közepéig.) "Úgy látszik, ez nemcsak mendemonda, mert e két törzs (az uar és chunni) valóban együtt élt Irán északi határán, s egyikük, a chunni, azonos volt a fehér hunokkal ..." (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről", Képes Történelem, Móra Kiadó 1979.) "Az eftaliták hun nép és annak is neveztetnek, de az általunk ismert hunokkal nincsenek összeköttetésben, mert nem határosak s nem is laknak azokhoz közel, hanem Perzsia északi határánál, ahol Gorgo nevű város van ..." (Procopius: ex recensione Guil. Dindorfii Vol. I-III. Bonnae 1833.) "... az avarok magvát az eftalita birodalom "var" és "hun" nevű törzsei alkották ..." (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet) Szinte bizonyos, hogy ezek a várhunok név szerint is aparok. Mari Amu manicheus térítő útinaplójában 520 körül azt írta, hogy Khorászán egy nagy határfolyóján (ami csak az Oxus lehet) túl terül el Abarváhr, azaz Abarország. Ez a terület pedig éppen a fehér hunok akkori szállásterülete (Henning, W.: Mittelalterliche Iranica). Az avarok után most vegyük szemügyre a szabirokat és onogurokat. Eltekintve attól, hogy a 2. szakaszban tárgyaltak szerint szinte az írás kezdetei óta folyamatosan adatolható egy szabar, szabir nevű nép jelenléte a transzkaukáziai térségben, lényeges momentum az, hogy Priszkosz rétor nevezetes tudósítása előtt egészen közvetlenül is vannak megbízható adataink a szabirok és onogurok kaukázusi tartózkodásáról. Stephanus Byzantinus például 400 körül közli, hogy "A Szapeir-ok a Pontus (Fekete-tenger) vidékén lakó nép, akiknek nevét jelenleg sz betűvel ejtik." (De Urbibus. Scyth. 265.) Zakariás rétor szír nyelven fönnmaradt egyháztörténetében pedig a Kaukázusban egymás mellett említi az onogurokat, ugorokat, szabirokat, bolgárokat, kuturgurokat, abarokat, kazárokat, saragurokat, kálizokat és eftalitákat, mint Quardusat (Theokletész) örmény püspök által az V. században megtérített népeket (Zacharias Rhetor Scholasticus: Historia Ecclesiastica Zachariae Rhetor vulga adscripta XII. 7. E. W. Brooks, 1924. ill. Ahrens-Krüger, 1899.). E közlésben továbbá mindeme népek a Káspi-kapukon belül vannak lokalizálva (márpedig eme népek midőn úgymond Nyugat-Szibériából a Fekete-tengerig leszánkáztak, nemigen értek rá egy éles kitérőre a Káspi-kapuk mögé, hogy ott gyorsan megtéríttessék magukat, majd tovább rohanjanak a Don-Azovi térségbe lehetőleg úgy, hogy a távolról kukkoló Priszkosz rétor mindebből semmit se vegyen észre). Mindezeket további kútfők is megerősítik. Ammianus Marcellinus római író a IV. század közepén Dagesztánban említi a szabirokat (Rerum gestarum libri XXXI.). A 700 körül író névtelen Ravennai Geográfus a Meotisz és Kubán vidékén említi Patria Onogoriát, hozzátévén, hogy ezt az adatot a IV. századi Libaniosból meríti. (Ravennai Geográfus, ed. Pinder-Parthey, - Pinder, M. - Parthey, G., Ravennatis Anonymi cosmographia et Guidonis geographica, Berlin, 1860.) Tehát az onogurok a 300-as években a Meotiszban tartózkodtak. Ehhez jól illeszkedik Agathias VI. századi bizánci író közlése egy Onogur nevű kolchiszi erődről, amely az író szerint az onogurok egy hajdani vereségének emléke (Agathias, ed. Bonn, 146.; Niebuhr, B. G.: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. Bonnae, 1828.). Megjegyzendő, hogy a nyugat-szibériai verzió szerint az onogurok soha nem járhattak volna Kolchiszban! (A Kaukázus Kolchisz fölötti gerincén keresztül amúgy is nagyon nehéz az átjárás, Nyugat-Szibériából menekülőben nem lehet oda csak úgy átruccanni és ott évszázados történelmi emlékeket hagyni!) Mindezen adatokat H. W. Haussig is kimerítően tárgyalja 1953-as dolgozatában, s végső konklúziójában maga sem hagy kétséget afelől, hogy az avar-szabir-onogur népmozgások a Káspi-tó déli partja mentén és a Kaukázuson keresztül történtek. (Haussig, H. W.: Theophylakt's Exkurs über die skythischen Völker, Byzantion, 1953.) Tehát a szabirok 463 körül egyáltalán nem Nyugat-Szibériából törtek be Kelet-Európába, mert már jóval korábban a Kaukázus vidékén laktak. Az avarok csak a Káspi-tó déli oldalán vonulhattak s így szorították a szabirokat és onogurokat a Kaukázuson keresztül Délkelet-Európába. (A közhiedelemmel ellentétben Nyugat-Szibériában a mondott időből semmilyen, a szabirokra utaló névanyag nem mutatható ki. A Szibir név első ismert előfordulása a XIII. századból való! Az is így: Ibir-Sibir.) De van még kútfőadatunk: Procopius közlése szerint az uturgurok és kuturgurok az V. század első felében a Meotisz vidékén laktak. (Prokopios, ed. Haury, - Procopii Caesariensis opera omnia, Ed. Haury, J. I-III. Lipsiae 1905-1913.) Ez az adat is arra utal, hogy az ugor nevű népek már az V. század előtt a Kaukázus környékén laktak - tehát nem Nyugat-Szibériában (ezt Zakariás rétornál is láttuk). Ezt megerősíti Teofilaktosz Szimokatta közlése is, midőn az általa uar és chunni néven nevezett (ál)avarokról korábban idézett művében azt is írja, hogy ezek igazából ogórok, s meg is magyarázza, hogy a népes és hatalmas ogór nép legrégibb fejedelmei Uar és Chunni nevezetűek voltak, s ezekről nyerték az ogórok némely törzsei az uar és chunni nevet. Mindez azt jelenti, hogy egyrészt a népes és hatalmas ogórok semmiképpen nem azonosíthatók a gyéren lakott tajga egy törzsével sem; másrészt az Északkelet-Perzsiából kiindult várhun avarok eredeti neve voltaképpen ogór (vagy ugor). Tehát az ogórok perzsiai eredetűek, s maga a név sem származik máshonnan! (Ezt egyébként az Avar-magyar folytonosság c. paragrafusban részletesen kitárgyaltuk.) Mar-Ibas-Katina örmény író évkönyveiben már a Kr. e. II. században bolgárokat említ: "Első Arsaces uralkodása alatt, azon nagy belháborúk következtében, melyek a Kaukázus hegységben, név szerint a bolgárok földjén támadtak ..." (Chorenei Mózes: Historia Armeniae, 2. köt. 9. fej.) Véletlen névegyezésről szó se lehet, mert a többi tárgyalt kútfő is ugyanitt említi többek között a szabirokat ill. az onogurokat, se népek Zakariás rétor szerint az V. században még ugyanott és ugyanúgy szomszédosak egymással! El-Bakr arab földrajzíró Az országok és utak könyve c. művének 9. Töredékében a kárpát-medencei onogurokról (al-Unqalu; szomszédaik a bajorok, csehek, oroszok, besenyők és bolgárok!) azt írja, hogy "Khoraszánból vándoroltak ki". Ez a Káspi-tó déli partvonalától délre-délkeletre eső terület, ami igencsak messze esik Nyugat-Szibériától. Mihály szír pátriárka 585-ből arról tudósít (erről is korábban beszámoltunk a Fehér hunok, kazárok, bolgárok, wugurok ill. Az ogóroktól az ugorokig c. paragrafusokban), hogy a kazárok, bolgárok és wugurok a Kaukázuson keresztül jöttek Európába. A hivatalos tudomány az onogurokat a bolgárokkal azonosítja. Ez már önmagában megerősítené a fenti közléseket. A kazár-bolgár-ugor rokonságot nemcsak arab írók állítják, hanem Joszef Ben Gorion héber író és József kazár király levelei is. Az előbbi közvetlenül is a kazárok testvérnépeként említi az ungar nevű népet, az utóbbi pedig a szabirokat, sőt az avarokat (!). Tehát e források alapján is a szabirok és onogurok kétségkívül dél-kaukázusi eredetűek. (Arról nem is szólva, hogy Teofilaktosz ogórjai, Mihály pátriárka wugurjai és a Nyesztor-krónika ugorjai a közölt dátumok és társított népek miatt triviálisan ugyanazt a népet jelölik, tehát szinte a szemünk előtt rajzolódik ki a magyarság útja a fehér hun birodalom területéről kiindulva a Kárpát-medencéig.) Szóba sem jön, hogy ezeket a szabirokat és onogurokat az avarok észak felől szorítják régi kaukázusi hazájukból Európába (!) 460 körül. Ha valakinek még volnának kétségei afelől, hogy az avarok közvetlenül a nagy V. századi népmozgás előtt a Kaukázustól délre tartózkodtak, annak álljon itt Pharb-i Lázár örmény író közlése: "Izdegard országlásának 16-ik évében temérdek hadi erővel táborba szállt a chusok ellen; Örményország egyházi és világi nagyjait rabszíjra fűzve, Hyrkánián és Abarországon keresztül mindenütt magával hurcoltatván ... szemlét tartván az általa kitűzött helyen Abarországban örmény, ibér, albán és más hadak felett ..." (Lazarus Pharbus (Parpecus, Parpeci): Historia Armeniae 338-485. Longlois, 1869. ill. Pátmuthjun hajoc. Tiflisz, 1904.) Tehát Abarország 450 körül Hyrkánia mellett volt (egyébként pontosan ugyanott, ahol századokkal korábban Ptolemaiosz obarokat említ). II. Izdegard Hyrkánia irányába vonuló dél-kaukázusi hadai egyébként sem állomásozhatnának másutt, mint valahol a Káspi-tó déli partvidéke mentén. Az itt szereplő abar népnév ez esetben pedig kétségtelenül a párthusok eredeti nevét is jelenti. Párpeci tudósításából kitűnik, hogy az V. század közepén a dél-kaukázusi régióban nagy népmozgások zajlottak le, s ezek mind a perzsák hadműveleteivel álltak összefüggésben. A megelőzően tárgyalt kútfők szerint viszont az előzőkhöz képest tíz éven belül az abarok már a Kaukázuson keresztül űzik maguk előtt a szabirokat, s így a kép összeáll, azaz fény derül Priszkosz tudósításának eddigi kérdésesnek mondott részleteire is. Minden a helyén van. Az "Óceán melletti népek" ezek szerint a szászánida-perzsák (vagy valamely segédnépük), s maga az "Óceán" a Perzsa-öböl (feltéve persze, hogy esetleg mégis nem a Káspi- vagy az Aral-tó). Egyébként II. Pius pápa 1531-ben szintén megemlíti, hogy az avarok a Káspi-kapun keresztül törtek Európába. Jóllehet Pius e művének forrásértéke igen gyenge, mert mindenféle hallomásból vett adatot is összegyűjt benne, de ez a tény mutat éppen arra, hogy a XVI. századig mindenki számára evidens volt, miszerint az avarok Európába a Kaukázuson keresztül jöttek, s egész egyszerűen nem volt olyan adat, amely ennek ellentmondott volna. E vándorlást megerősítő adat ugyanakkor - mint láthattuk - töméntelen mennyiségben áll rendelkezésre. Légyen tehát bár szó Priszkosz rétor közlésében szereplő bármelyik népről: avarról, szabirról, onogurról, ugorról, avagy saragurról, azok mindegyikének IV-V. századi lakhelyét egymástól független kútfők imponáló sokasága egymással tökéletes összhangban a Kaukázus vidékére ill. a vele szomszédos dél-káspi régióba helyezi. Következésképp e népek a VI. századig semmiképpen nem jártak sem Nyugat-Szibériában, sem Baskíriában (vagy netán az Északi-sarkon). Egyszerűen föl nem fogható, hogy van őstörténész, aki ezt nem látja be. Azért mindenesetre remélem, hogy finnugrász tudósaink nem akarják e fentemlített összes kútfőt egyszerre hazugsággal vádolni. Madocsa, 2000. in festo falconnarium vulgare Karasun dicto. (Kassai Kódex, XIII. század)