A szkítáktól a székelyekig és magyarokig

Tartalom:

Bevezető
1. Szkíták és fehér hunok
2. Párthusok, fehér hunok, avarok
2.1. Szakaszfüggelék: Hiedelmek hiedelme
2.2. Szakaszfüggelék: Szabarok-madák, szabarok-magyarok, szabarok-szakaurak
3. Fehér hunok, fehér kunok, kazárok
3.1. Fehér hunok, kazárok, bolgárok, wugurok
3.2. Az ogóroktól az ugorokig

... az ő nyelvészkedésükkel
a mi történelmi kútforrásaink igazságát
soha, de sohasem fogják megdönteni,
de még csak megingatni sem.
(Fischer Károly Antal 1904.) A hungarusok ... Khoraszánból vándoroltak ki.
(El-Bakr XI. századi arab író)
Bevezető Az 1. szakákra, dahákra, madákra, masszagétákra, párthusokra 2. fehér hunokra (eftalitákra), avarokra 3. fehér kunokra, kazárokra, bolgárokra, magyarokra, illetve 4. avarokra, bolgárokra, székelyekre és magyarokra vonatkozó egykori forrásadatok alapján külön-külön olyan konklúziókra juthatunk, amelyek páronként úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy óramű egymásba kapcsolódó fogaskerekei. Ezeket a konklúziókat az alábbiakban vonultatjuk föl, s végül, mint látni fogjuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az egykori Káspi-vidéki szakák, dahák, madák és szarmaták egyenes ági leszármazottai a mai székelyek és magyarok. A jelenleg hivatalos magyar történettudomány persze azt tanítja, hogy népünk fő magva az Ural erdőségeiből származik, s a vogulok az osztyákokkal együtt testvérnépeink. S még ma is együtt kergetnők a rénszarvast, ha úgy kétezer évvel ezelőtt egy török nép lóra nem ültet minket, majd néhány száz év múltán egy másik török nép lekerget a Kaukázus északi előterébe. Hogy aztán egy harmadik török nép a Kárpát-medencébe zavarjon minket, mi pedig ijedtünkben (!) száz éven keresztül sakkban tartsuk egész Nyugat-Európát. A kútfők alapján (lásd az 5. szakaszt) ilyen vándorlás egész egyszerűen ki van zárva. Másrészt - jóllehet őstörténelme során a magyarság számos keveredésen mehetett keresztül - ha tényleg a vogulok és osztyákok kebeléről szakadtunk volna le, akkor annak kétségtelen nyomai lennének a magyarság embertanában és néprajzában, elsősorban népzenéjében. Ilyen nyomok - mint jól tudjuk - nincsenek, legfeljebb mitológiai párhuzamok mutathatók ki, de ezek egyrészt szinte egész Eurázsiában föllelhetők, másrészt éppúgy lehetnek átvétel eredményei, mint pl. a keresztyénség Európában való elterjedése. Ezek átvétel voltán pedig nem változtathat az, ha annál akár ötezer évvel korábban történt is. Az embertan és a modern orvostudomány viszont nemcsak a magyarok és vogulok közös eredetét zárja ki, hanem még a bármikori huzamosabb együttélést is. Hideo Matsumoto oszakai orvosprofesszor kromoszóma-vizsgálatokból következtetett az egyes népcsoportok közötti genetikai rokonságra, annak fokára. A Sumitomo Pyrethrois World 1989. 12. számában a következőket nyilatkozta: "A magyarokat a dél-mongoloid gének jellemzik. Ez viszont a finn népeknél teljesen hiányzik, mert ezeknek az észak-mongoloid gén a meghatározója. Ennek következtében a magyarok és a finn népek nem képeznek egybetartozó népcsoportot." Tóth Tibor antropológus pedig így ír: "A honfoglaló magyarok az i.e. VII. századtól az i.sz. IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál." (Kiszely István: Honnan jöttünk? Hatodik Síp Alapítvány, Új Mandátum Könyvkiadó, 1992.) Ismét ő: "A honfoglaló magyarság csonthagyatéka a szarmata leletek között van, távol a Káma-medence csoportjaitól." (Boros-Rapcsányi: Vendégségben őseinknél, Budapest, 1975., 152. old.) Figyeljük meg: a fenti két eredmény egymástól függetlenül is kizárja, hogy a magyaroknak és a voguloknak-osztyákoknak valaha is közös történelmük lett volna. Mint ahogy a kútfők vizsgálata is -a fentiektől függetlenül - ugyanezen eredményre vezet. A "magyarság finnugor őshazájának" elmélete ugyanis máris nem lesz tartható, ha bizonyítást nyer, hogy a Priszkosz rétor által a 460-as években közölt avar-szabir-onogur-ugor-saragur népmozgás nem Nyugat-Szibérián keresztül zajlott le. Ezért aztán a hivatalos történettudomány képviselői foggal-körömmel ragaszkodnak a nyugat-szibériai útvonalhoz, s a témához tartozó kútfőket elhallgatják vagy komolytalannak bélyegzik. Csakhogy túl sok az idevonatkozó kútfőadat. Például Ammianus Marcellinus, Zakariás rétor és a Ravennai Névtelen Geográfus adatai a fentemlített népek V. századinál korábbi kaukázusi tartózkodásáról vallanak. Vagy például - hogy egyet mindjárt konkrétan is említsünk - Stephanus Byzantinus (400 körül!) közli, hogy "A Szapeir-ok a Pontus (Fekete-tenger) vidékén lakó nép, akiknek nevét jelenleg sz betűvel szabeiresz alakban ejtik." (De Urbibus. Scyth. 265.) (Lásd még az 5. szakaszt is.) Ez az egyetlen adat is már önmagában kizárja a finnugrista forgatókönyvet. Arról nem is szólva, hogy már a IV. századi örmény forrásokban (ill. Pliniusnál) Örményország területén újra és újra makacsul feltűnik egy madagh, hétzmadag, machor ill. gud-makar nevekkel illetett nép, amelyekben nem nehéz megsejteni a későbbi hétmagyar nevet (Plinius, Agathangelos, Faustus Byzantinus és Chorenei Mózes, lásd később). Ez persze nem olyan súlyú bizonyíték, mint az előbbiek, de okvetlenül a délkaukázusi eredet mellett szól. Tehát nyugodt szívvel elvethetjük a magyarok és a manysik-chantik közös eredetének fantazmagóriáját. Még akkor is, ha mindnyájunk szíve feldobog, midőn vogul népviseletbe öltözött embereket látunk. Ezt ugyanis tökéletesen megmagyarázza Hérodotosz azon tudósítása, miszerint az erdőlakó népek átvették a velük szomszédos szkíták öltözetét. Tekintettel a köztük tátongó (Kr. e. 500 körüli) roppant kulturális szakadékra, bizton mondhatjuk, hogy nemcsak az öltözetüket vették át, hanem mindent, amit egyáltalán képesek voltak átvenni (a szókincs és a nyelvtan egyes elemeit is beleértve). A ló szkíta nevét például biztosan jól megtanulták, ugyanakkor a lótartást hosszú századokon keresztül képtelenek voltak a szkítáktól átvenni s lovat csak a XIX. században kezdtek úgy-ahogy tartani (gróf Zichy István: Mióta lovas nép a magyar? Magyar nyelv 27 (1931) 14-18. Zichy gróf ezen adatát megerősíti azon tény is, miszerint a lótartáshoz elengedhetetlen kovácsmesterség ill. vasmegmunkálás az "obi-ugorok" előtt ismeretlen volt egy VI. századi bizánci forrás, sőt Nagy Péter cár egy ukáza szerint is!). Ez annál is inkább érdekes, mert a magyarság viszont nemcsak hogy kora időktől fogva híres volt lótartásáról, hanem az Aral-tó déli partján élő karakalpakok hagyománya szerint a legtöbb lótartással kapcsolatos dolgot ők éppen a magyaroktól vették át (Gerő János: Évezredek üzenete, Budapest, 1994.). Tehát a magyarok már a kora időkben is inkább átadták, mintsem átvették a lovaskultúrát. Az pedig ma már egyenesen közhely számba megy, hogy a honfoglaló magyarság kovács- és ötvösipara magasan kirítt a kor európai átlagából. A karakalpakok tradícióját Matsumoto professzor már említett kromoszóma-vizsgálatai is megerősítik. A karakalpakok ugyanis azt tanítják, hogy a magyarok, ujgurok és karakalpakok valamikor egy törzsszövetséget képeztek (az ujgur hagyomány is tanítja a közös ujgur-magyar eredetet). A génvizsgálat eredményei pedig kétségtelenné teszik a magyarok és ujgurok valamikori etnikai kötődését. Mindezzel persze nem akarjuk azt állítani, hogy a magyarság Hszincsiang vidékéről származna. Sőt a jelek egy fordított irányú vándorlás tényét valószínűsítik. A Discover c. tudományos folyóirat 1994. áprilisi számának Hszincsiangi múmiák című dolgozatában a következők állnak: "Ennek a középázsiai tartománynak kemény hegyeiben a régészek kiástak több mint száz holttestet, melyek 4000 évnél régebbiek, csodálatosan ép állapotúak és kaukázusiak." Tehát valószínűleg nem a magyarok származnak Középkelet-Ázsiából, hanem mind a magyarok mind a hszincsiangi őslakosok dél-kaukázusi szkíta eredetűek. Ezen eredetet megerősítő és részleteiben is feltáró nyomokból igyekszünk őstörténetünk fő vonalait rekonstruálni az alábbi fejezetekben.
1. Szkíták és fehér hunok Bizonyos elméletek (és források) szerint Atilla hunjai nem mások, mint az egykori Káspi-vidéki szkíták. Más elméletek szerint a hunok népe eredendően altáji mongoloid etnikum. De akár így, akár úgy volna is, az alábbiak mindenképpen igazak: a) A hunok idejéig a szkíták a Káspi-Aral-Indus térségben még mindig egy fél kontinensnyi területen éltek, tehát a hunok megjelenésével nem tűnhettek el egyik napról a másikra. (Sőt jól tudjuk, hogy az egyébként jól szervezett altáji türk népek lélekszáma nem volt túl magas; ezzel szemben a részben letelepedett szkíták sokkal nagyobb tömeget képviseltek, s a szkíták nagyszámú voltát antik írók egész sora állítja. Tehát a szkíták nem olvadhattak be csak úgy türk jellegű népekbe.) Mivel területük a Hun Birodalom részévé vált (ha nem éppen kontinuitásról van szó), a nem mongoloid szkíta etnikum a hunoknak minden bizonnyal számottevő részét képezte. b) A források a hunokat szkítáknak is nevezik, sőt (pl. Priszkosz rétor) analóg módon használják a hun és szkíta megjelöléseket. Innen aztán az adódik, hogy 1.) amennyire a hunokat szkítáknak nevezik, annyira a szkítákat is hunoknak. Tehát nem légből kapott ötlet, hogy az egykori szakákat, dahákat, masszagétákat hun nevezet alatt keressük az V. és a VI. században. Vö.: Kr.e. 176-ban a hsziungnu-hunok fejedelme a kínai császárhoz írott levelében néhány nép hódoltatásával kapcsolatban írja, hogy "ezáltal mindezeket hunokká tettük" (De Groot, J. J. M., Die Hunnen der vorchristlichen Zeit. Chinesische Quellen zur Geschichte Asiens I. Berlin-Leipzig 1921; Si-ki, 110. fej.). Azaz ezidőtájt 2.) a hun nevű népek között kimutathatóan jelen kell lenni egy nagyszámú europid résznek. Mindezzel összetalálkozik az a korabeli adat, miszerint "Atilla, a hunok, masszagéták és dákok királya". Na most, másik oldalról igenis vannak források europid jellegű hunokról. Procopius a fehér hunokat az Európába özönlött hunoktól nemcsak lakhely, hanem bőrszín szerint is megkülönbözteti: "Az eftaliták hun nép és annak is neveztetnek, de az általunk ismert hunokkal nincsenek összeköttetésben, mert nem határosak s nem is laknak azokhoz közel, hanem Perzsia északi határánál, ahol Gorgo nevű város van ... ... Az eftaliták nem nomádok, mint a hunok többi népe, hanem már régóta békés földművelőkként élnek. A hunok közül egyedül ezek fehérbőrűek, az arcuk sem rút, s amazoktól életmódjukban is különböznek ... az eftalita hunok népe, akiket fehéreknek neveznek ..." (Procopius: Bellum Persicum I., Prokopios: ex recensione Guil. Dindorfii Vol. I-III. Bonnae 1833.) Procopius ezen adatát sokan nem merik elhinni (mert úgy gondolják, hogy a mondott régióban csak a türkök és perzsák között választhatnak). Cáfolatul felhozzák, hogy egyes adatok arról tanúskodnak, hogy az eftalitáknak jurtáik is voltak.Ám ez nem kell, hogy ellentmondást jelentsen: a korábban ugyanitt lakó szkítáknak is már régóta volt mind letelepedett, mind nomád rétege. Ugyanakkor kínai források is tanúsítják, hogy az eftaliták nyelve nem hasonlít sem a türkökéhez, sem a mongolokéhoz (Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája, Püski, Budapest 2000. 392. old.). "... a Kr. u. 4., 5. és 6. században a fehér hunok vagy heftaliták állandó háborúkban lerohanták az iráni Szászánida birodalom nagy részét, és dinasztiaalapításhoz fogtak Észak-Indiában. Bizánci források és indiai pénzérmék Közép-Ázsiából származó fehér, nem mongoloid népként ábrázolják őket ..." (The Times Atlasz Világtörténelem, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.) Mindezek arra is mutatnak, hogy a fehér hunok elég nagyszámúak voltak ahhoz, hogy az europid, de lovaskultúrájú közép-ázsiai szkíták örököseit ne rajtuk kívül keressük. Ezt a tényt egy kínai forrás is megerősíti. Song-Yün kínai zarándok jegyezte fel a perzsákkal szomszédos városlakó és nomadizáló hunokról (Procopius alapján ezek az eftalita fehér hunok): "A világ négy tájáig, egészen Khotánig a leghatalmasabb és legszámosabb nép" (H.W. Haussig: Die Beschreibung des Tarim Beckens bei Ptolemaios). És ez minden bizonnyal így is volt, ellenkező esetben ugyanis a fehér hunok nem lettek volna képesek többször is lerohanni a Szászánida Birodalmat. Tehát lehetetlen nem látni, hogy a hunok közül legalábbis a fehér hunok mind etnikailag, mind lakhely szerint a Káspi-vidéki szkíta birodalom közvetlen örökösei.
2. Párthusok, fehér hunok, avarok Az egykori párthusokat a kútfők egyértelműen a szkíta (daha, masszagéta, szarmata, szaka) népcsoportból eredeztetik, ugyanakkor eftalita (fehér hun!) eredetűnek is mondják; mi több, eredeti nevük apar (a forrásokban parn, aparn (pl. Altheim, F.- Stiehl, R.: Geschichte Mittelasiens im Altertum, 1970.)) vagy abar, amiből a görög hangrendszer hiányos volta miatt lett avar. (Az avarokat viszont a bizánci Teofilaktosz Szimokatta tartja fehér hunnak.) A leírások és a fennmaradt szobrok a párthusokat viseletükben és harcmodorukban a hunokhoz teljesen hasonlóan ábrázolják, embertanilag pedig europidként (de nem árjaként, hanem teljesen magyar karakterűként!). Lássuk konkrétan a kútfőket: "Parthiaci gens olim Schythica" (Stephanus Byzantinus, De Urbibus ...) "Parthi Schytharum exules fuere. Hoc etiam ipsorum vocabulo manifestatur, nam Scythico sermone Parthi exules dicuntur." (Justinus: Epitome Historiarum Lib. XLI. c.1.) Nagy Sándor (Kr.e. 330): "Sogdiani, Dahae Sacae, Massagetae sui juris sunt, omnes hi simul si terga nostra viderint sequentur, illi enim eiusdem nationis sunt (egy nemzethez tartoznak)." (Curtius: Historianum - Historia Alexandri Magni i. VI. 3.) "A Káspi-tenger környéki dáhok, akik Párthiát is elözönlötték, a médekkel egyesültek, és hamarosan megalakították a Párthus Birodalmat." (Strabo: De situ orbis, Lib.XI. cit. Kephart Calvin: Races of Mankind, New York, 1960. 264. old.) Sanatruq párthus király nisibisi palotájának romjai közt a VII. században fedezték fel azt az oszlopot, amelynek feliratán többek között a következők álltak: "Antiochus országlásának tizennegyedik évében a párthusok lerázták a macedónok igáját és az euthaliták királyának fia lett a királyuk, kinek nemsokára Kelet- és Észak-Ázsia minden népei meghódoltak... Ezek a párthusok fejedelmei, akik atyjuknak, Arszáknak halála után uralkodtak Bálh-ban a kusokon." (Sebeos: Heraclius történetei, 1851. Konstantinápoly, 10. old.) Az eftaliták más néven fehér hunok. Ki kell emelnünk, hogy e három legutóbbi kútfő alapján a szkíta-eftalita folytonosságot illetőleg most már direkt bizonyítékkal is rendelkezünk! De vizsgáljuk meg az eftalita-avar folytonosságot is, mind az ún. álavarok, mind pedig az igazi avarok vonatkozásában: Teofilaktosz a VI. századi álavarokról: "Ezért is a mi korunkig álavar néven különböztetnek meg (amint helyesebb is így nevezni őket), egyik részük eredetileg uar, a másik pedig chunni nevű." (Theophylactus Simocatta: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. B.G. Niebuhrii C.F. Bonnae, 1834.) "Úgy látszik, ez nemcsak mendemonda, mert e két törzs (az uar és chunni) valóban együtt élt Irán északi határán, s egyikük, a chunni, azonos volt a fehér hunokkal ..." (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről", Képes Történelem, Móra Kiadó 1979.) "Az eftaliták hun nép és annak is neveztetnek, de az általunk ismert hunokkal nincsenek összeköttetésben, mert nem határosak s nem is laknak azokhoz közel, hanem Perzsia északi határánál, ahol Gorgo nevű város van ..." (Procopius: ex recensione Guil. Dindorfii Vol. I-III. Bonnae 1833.) "... az avarok magvát az eftalita birodalom "var" és "hun" nevű törzsei alkották ..." (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet) Pharb-i Lázár örmény történetíró Abarországot 450 körül Hyrkánia tőszomszédságába helyezi (lásd az 5. szakaszt). Ezek az abarok nyilvánvalóan azonosak Priszkosz rétor abarjaival. Zakariás rétor az abarokat valamikor 450 és 491 között a Káspi-kapukon belülre, abdélok és eftaliták társaságába (szabirokkal, onogurokkal stb. együtt) helyezi (Zacharias Rhetor Scholasticus: Historia Ecclesiastica Zachariae Rhetor vulga adscripta XII. 7. E. W. Brooks, 1924. ill. Ahrens-Krüger, 1899.) Mari Amu manicheus térítő útinaplójában 520 körül azt írta, hogy Khorászán egy nagy határfolyóján (ami csak az Oxus lehet) túl terül el Abaráhr, azaz Abarország. Ez a terület pedig éppen a fehér hunok akkori szállásterülete (Henning, W.: Mittelalterliche Iranica). El-Bakr, arab földrajzíró pedig Az országok és utak könyve c. művének 9. Töredékében a kárpát-medencei al-Unqaluokról (ezek valószínűleg a griffes-indás avarok; szomszédaik a bajorok, csehek, oroszok, besenyők és bolgárok!) írja, hogy "Khoraszánból vándoroltak ki" . Ez a fehér hun birodalom területe. De a párthus-fehér hun vonal után vegyük szemügyre a párthus-szarmata vonalat is. A szicíliai Diodórosz írja (Kr. e. 40 körül): "Mert nagyon megsokasodott az a nép (a szkíta), s nevezetes királyai voltak, kiktől némelyek a SZAKA, mások a MASSZAGÉTA, ismét mások az ARIMASPI nevet kapták. Egy másikat, amely Médiából a Don vidékére települt, szarmatáknak hívnak." (Diodórosz II. 45.) Tehát a szarmaták egyrészt rokonai a szakáknak és masszagétáknak. Másrészt vagy eleve a délnyugat-káspi Médiából (a madák földjéről!) származnak, vagy a kelet-káspi régióból Médián keresztül jutnak a Donhoz. Ki kívánom emelni, hogy ez az útvonal nem a Volgán, hanem a Kaukázuson keresztül vezet, s a szarmaták mindenképpen a Párthus Birodalom területéről származnak. Ez a közlés arra is rávilágít, hogy a kelet-káspi szkíták etnikailag sokkalta inkább kötődnek a délnyugat-káspi régióhoz, mintsem Észak-Szibériához vagy az ősmongolokhoz. Persze ez távolról sem jelenti azt, hogy árják lennének. (Vö. a már említett hszincsiangi múmiákkal.) Mela Pomponius írja: "A szarmata nemzet tulajdonaira s fegyvereire nézve leginkább a párthusokhoz közelít, de amint keményebb éghajlat alatt lakik, úgy keményebb erkölcsű is." (Pomponii Melae: De Situ Orbis Libri III. Lugduni Batavorum, 1748. 8. pag. 264. Libro III. cap. 4.) A szarmaták szomszédságában - mint látjuk - több rokonnép is lakott. Pomponius mindezek között mégis elsősorban a párthusokhoz (azaz aparokhoz) köti őket! Hérodotosz írja: "A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt a hajdankortól fogva furcsán (soloecismus) ejtik ki, mivel az amazonok nem jól tanulták meg." (Herodoti: Musae. sive Historiarum Libri IX. Argentorati, 1816. 8. Tomo II. p. 306. Libro IV. cap. 117.) Justinus írja: "Minthogy ők (a szkíták) a párthus és baktriai hatalmat, asszonyaik pedig az amazon birodalmat alkották." (Justini: Historiae Philippicae, Lugduni Batavorum, 1760. 8. Parte I. p. 55. Libro II. cap. 1.) Tehát akik a párthus és baktriai hatalmat alkották, azok voltaképpen szarmaták! A fenti kútfők nyomán egy szarmata-párthus-fehér hun-avar kontinuitás bontakozik ki. Tóth Tibor már említett antropológiai vizsgálataiból pedig egy szarmata-magyar kontinuitás. Ezt a kört zárja rövidre a régészeti adatokkal is igazolható avar-magyar kontinuitás (lásd a 4. szakaszt ill. László Gyula munkáit). Meg kívánom jegyezni, hogy mindezek fényében a szarmaták egykori médiabeli jelenléte valószínűsíti a valamikori méd (mada)-magyar kapcsolatokat. Mindezt - és általa a korábban mondottakat - számtalan kútfő támasztja alá, de mivelhogy ezek bizonyságai nem közvetlenül a jelen helyen általunk elsősorban vizsgálni kívánt szkíta-eftalita-kazár-avar-székely-magyar vonulatba illeszkednek, hanem a szakák, madák ill. magyarok kötődésére utalnak közvetlenebbül (népnév, nyelv), ezért azokat külön szakaszfüggelékbe gyűjtöttük össze. De előbb egy másik szakaszfüggelék következik: mert e ponton lehetetlen eltekintenünk attól a sunyi és alattomos félretájékoztatástól, ami ebben a témában már százötven évnél régebb óta folyik.
2.1. Szakaszfüggelék: Hiedelmek hiedelme A masszagéta-hun azonosságot nemcsak közvetve, de közvetlenül is számos kútfő vallja. A közvélemény ezek közül leginkább a bizánci közléseket ismeri - legalábbis azok közül néhányat -, s a hivatalos történetírás e tekintetben nem tud egyebet tenni, mint hogy ezeket a kútfőket egy sok évszázados tévedés áldozataivá nyilvánítja. A dolog azonban csak azok számára ilyen egyszerű, akik soha nem képesek a saját szemükkel látni és a saját fülükkel hallani. Például Procopius VI. századi bizánci író nagy magabiztonsággal, természetszerűleg azonosítja a hunokat a régi masszagétákkal, (De Bello Vandalico) És a bizánci-perzsa háborúval kapcsolatban: "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus" ; Atilla hunjairól pedig: "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse" Bizony, bizony, minél konkrétabb egy közlés, annál magabiztosabban, annál inkább szemrándulás nélkül szokás azt "tévedésnek", "babonának", "tudatlanságnak" bélyegezni; s e megbélyegzés annál sikeresebb, minél szemtelenebbül művelik. A ma legkompetensebbnek számító történészek például tényként állítják be azt, miszerint a bizánci írók puszta hiedelemre alapozták a masszagéta-hun azonosítást. Valójában viszont éppen erről a "hiedelem"-ről vallott felfogás maga bizonyul hiedelemnek. Köztudott, hogy Schlözer és követői pusztán egyes szkíta szavak görög torzítással lejegyzett bizonytalan alakjára - és saját még torzabb következtetéseikre - építették az egész indogermán-szkíta teóriát. Ehhez nem kevesebbre volt szükségük, mint hogy az egykori kútfők megbízhatóságát porig rombolják, sőt az antik írókat komplett idiótáknak bélyegezzék: "die Byzantinischen Ignoranten (!)" (A. L. Schlözer's, Kritisch-historische Nebenstunden, Göttingen, 1797. 8.S. 106.) Érdekes módon az ugyanezen írók által lejegyzett szavak alakjával már messze nem voltak ennyire kritikusak; annyira nem, hogy saját elméletük egészét arra alapozzák. Értsd: a modern történészek a sok évszázados görög filozófiai iskolán pallérozódott bizánci írók elméjét megbízhatatlanabbnak tartják, mint azon írók fülét, akik egy számukra megtanulhatatlan nyelv szavait kétségbeesett erőlködéssel igyekeztek lejegyezni. Egyébként még elképzeli is nehéz, hogy a görögök a hasukra ütve azonosították volna a hunokat a masszagétákkal. Aki ugyanis egy kicsit is ismeri az ókori örmény kútfőket, annak eszébe sem juthat, hogy tagadja a masszagéta-hun azonosságot. Pharb-i Lázár például a fehér hunokat sűrűn felváltva nevezi chusoknak és eftalitáknak. (Legalább annyira sűrűn, mint Priszkosz rétor Atilla népét hunnak ill. szkítának.) Stephanus Asolichus szerint viszont: "A masszagéták pedig, akik Balhban laknak, chusok" (Historia Armeniae). Tehát már csak innen is eftaliták=chusok=masszagéták. De Faustus Byzantinus még nyíltabban ír: "A masszagéták királya számos hun hadak vezére." ... "Azon időben a saját vére, Chosroes, Armenia királya ellen bosszút forraló masszagéta király, Sanesan egybegyűjté hunjainak minden hadait" ... "A masszagéták királya Sanesan vala az Arszakidák nemzetségéből, mert tudnunk kell, hogy az örmények és masszagéták királyai vérrokonok, és azon egy Arszakida nemzetségből származnak. Gergely tehát a masszagéták királyának, a számos hun had fejedelmének jelenlétében hirdetni kezdé népének Krisztus evangéliumát ... 342-ben Krisztus után." (Faustus Byzantinus: Historia Armeniae) Teljesen világos, hogy azon masszagétáknak nevezett hunok, akiknek az örményekkel régóta közös uralkodóháza van -a párthus Arszakida-ház -, a IV. század közepén nem azonosíthatók semmilyen, Kína határvidékéről sebtiben odaszalajtott népcsoporttal. Atilla hunjai valóban a régi masszagétákkal azonosak, sőt dinasztiájuk a párthus Arszakida-dinasztia. Ugyanezt tanúsítja a X. században élt Biruni perzsa-arab író, aki az India északi vidékein megmaradt fehér hun dinasztiáról írja, hogy a mondott időben már hatvan nemzedék óta uralkodott azon a vidéken. Tehát a fehér hun dinasztia a párthus korba nyúlik vissza, s azonos az Arszakida-dinasztiával, amely uralkodókat adott a fehér hunok mellett az örményeknek, de a masszagétáknak is, mégpedig a fenti közlés szerint egészen Atilla koráig. (Értsd: Atilla is nagy valószínűséggel az Arszakida-házból származott.) De azt is közvetlenül tudjuk, hogy a bizánciak nem vélekedés alapján azonosították a hunokat és utódaikat a régi szkítákkal. Eddigi értesüléseinket valósággal megkoronázza Menander Protector azon tudósítása, amelyet a hivatalos történészek erősen elhallgatnak. Menander Protector nem kevesebbet közöl, mint hogy az avarok sajátmaguk hivatkoztak szkíta eredetükre, tehát a szkíta-avar azonosítást bizánci tudálékosságnak betudni - nevezzük nevén - sunyi csúsztatás. A szóbanforgó tudósítás így szól: "... a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tiberioshoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: 'Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, tehát éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel,hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?" Tiberios viszonzásul azt mondotta ..." (Menander Protector Excerpta de sententiis p. 23, 7-14.) Erre rímel Theophylactos Simocatta közlése (VII. 7,7-8,6), amely szerint "az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legvitézebb a szkíta népek sorában" . És mind Menandernél, mind Theophylactosnál sűrűn bukkan föl a Targitiosz név mint egy avar főember neve. E név bizony nem az Altájból származik, viszont azonos a szkíták Hérodotosz által lejegyzett ősapjának nevével, Targitaosszal. Érdekes, hogy Menander Protector közlésében az avarok közvetlenül a szkíta, és nem a hun ősök dicsőségére hivatkoznak. Töröknyelvű hunokkal és avarokkal számolva ugyanis az avaroknak nem lehetne szkíta-tudatuk, de igenis kellene, hogy legyen hun-tudatuk. De itt éppen a fordítottja áll. Az avarok tehát a kora ókor óta megőrizték szkíta eredettudatukat, s ennek ténye azonnal hangot is kap, midőn egy közlés forrásai közvetlenül maguk az avarok. De egyébként sem érdemes túl sokat töprengeni az avarok altáji eredetének újabb számbavehető érvein. Pharb-i Lázár örmény író világosan megírja, hogy Avarország 450 körül Hyrkánia tőszomszédságában volt: "Izdegard országlásának 16-ik évében temérdek hadi erővel táborba szállt a chusok ellen; Örményország egyházi és világi nagyjait rabszíjra fűzve, Hyrkánián és Abarországon keresztül mindenütt magával hurcoltatván ... szemlét tartván az általa kitűzött helyen Abarországban örmény, ibér, albán és más hadak felett ..." (Lazarus Pharbus (Parpecus, Parpeci): Historia Armeniae 338-485. Longlois, 1869. ill. Pátmuthjun hajoc. Tiflisz, 1904.) Ptolemaiosz századokkal korábban pedig pontosan ugyanezen a területen említ obarokat. Szóba sem kerülhet hát az avarok zsuan-zsuan eredete. Az avarok délkáspi szkíta eredetűek, ahogyan azt Menander Protector közlésében ők maguk vallják. A szkíta-avar kontinuitást tehát a bizánci írók a legtávolabbról sem a ujjukból szopták mint ahogyan azt Schlözer és követői elképzelték. Ők viszont tényleg az ujjukból szopták, amit a bizánciakról állítottak, mert elképzelésüket a forrásadatok rövid úton megcáfolják. A "bizánciak hiedelme" csupán az ő saját hiedelmükben létezik. Nem a bizánciak voltak tudatlanok és felületesek "Ignoranten", hanem ők maguk azok mind e mai napig.
2.2. Szakaszfüggelék: Szabarok-madák, szabarok-magyarok, szabarok-szakaurak Mivel az alábbi forrásadatok népnevünket és nyelvünket közvetlenül érintik, ezért a szkíta-eftalita-kazár-avar-székely-magyar folytonosság tárgyalásában csak közvetett szerepük van. Emiatt nyomatékkal felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy a jelen szakaszfüggelékben foglaltak nem képezik részét bizonyítási eljárásunknak. Ugyanakkor azonban azt sem akarhatjuk, hogy valaki pusztán azáltal támadja meg a szkíta-magyar kontinuitás gondolatát, hogy úgymond semmi nyoma a magyar népnévhez és nyelvhez közvetlenül kapcsolható ókori kútfőadatoknak. Ilyen kútfőadatok igenis vannak (és majdani végső konklúziónkhoz nagyon is jól illeszkednek). Ezeket a forrásadatokat tehát csupán ezen legutóbb említett ok miatt tárgyaljuk. Az ókori kútfők -a kora szumiroktól a bizánciakig - folyamatosan tudósítanak egy jól meghatározott délnyugat-káspi népről ill. országról. Ennek a népnek a neve a perzsa forrásokban mada, a héber Ószövetségben madai, a görög forrásokban pedig méd (ugyanezen térségben makar (ill. macrones) nevű népről is van említés). Az örmény források madagh, makerdán, hétzmadag, gud-makar népneveket emlegetnek. Eme nép(ek) közvetlen szomszédságában ugyanezen kútfők említenek egy másik népet szubir, szubar, szaparda, szapeir, szabir nevezetek alatt, folyamatosan a jól ismert V. századi forrásokig. Lássunk konkrétan néhány kútfőt: "Már a korai szumér írásos emlékekben feltűnik a Mezopotámiától északra fekvő területek megjelölésére a "szubar-ki" azaz "szubar-föld" kifejezés legelőször Eannatum lagai király egyik feliratán, a Kr. e. 27-26. századból." (Götz László: Keleten kél a Nap, Püski, Budapest, 1994. I. kötet, 34. old.) Egy másik, Kr. e. 2010 körüli forrásban: "... hogy Szubir, Elám ellenséges lakói lecsapjanak rájuk" (Sirató Ibbí-Szu'en fölött 30. cit. Komoróczy Géza: Fénylő ölednek édes örömében, Európa Kiadó, Budapest, 1983.) Vö.: "... eltöröm Elám kézívét" (Jeremiás 49. 35.) "Eredj te Elám, szálld meg te Madai (Babilóniát), minden ő fohászkodását megvetettem." (Ésaiás 21. 2.) "A 'mada' népnév először - minden kétséget kizáróan - Ammiditana óbabiloni király egyik feliratában tűnik fel Kr. e. 1600 körül, bár egyes Bosazköy-i hettita szövegek már Naramsin akkád király idejébe (k. 2300) helyezve is említenek 'mada' népet." (Götz L. idézett mű 37. old. ill. A. Ungnad: Subartu, 1936.) (Egyébként elég csak rápillantani Elő-Ázsia Kr. e. 2000 körüli térképére ahhoz, hogy lássuk: Elám és Mada már sokkal előbb létező államok voltak mintsem egyáltalán indoiráni népek jelentek volna meg térségükben. Nota bene: a madák eredendően semmiképpen sem voltak irániak.) Figyelembe véve, hogy 1. a madák eredendően nem irániak 2. viszont már a Hérodotosz előtti időben a perzsákkal közös közigazgatásuk van és mindenki egyre inkább perzsáknak tekinti őket 3. a szicíliai Diodórosz szerint a (szintén nem iráni) szarmaták az ő területükről vándoroltak a Don mellé 4. szarmaták a párthusokhoz kötődnek (Mela Pomponius) 5. a médek alapítói a Párthus Birodalomnak (Strabón); azt kell mondanunk, hogy a médeknek igencsak közük van a szarmatákhoz, rajtuk keresztül a magyarokhoz (Tóth Tibor), és egyáltalán nem zárható ki, hogy az eredeti mada etnikumnak a szarmaták egyenes folytatásai. Sőt maga a szarmata név is lehet, hogy eredetileg szármada (fehér mada, királyi mada), ami kapcsolódhat a későbbi fehér magyar ill. királyi szkíta nevezetekhez. (Arról nem is szólva, hogy a fehér hun is lehet királyi hun!) De folytassuk tovább a felsorolást: Kataritu mada fejedelem seregében sapardaiak is harcolnak. (F. W. König: Die älteste Geschichte der Meder und Perser, 1934.) Kr.e. 510 körül Dárius király perszepoliszi feliratán sorban a következő népek szerepelnek: (latin átírásban) "Choana, Media, Babylon, Arbela, Assyria, Gutrata, Armenia, Cappadocia, Sapardia, Hunae". Hérodotosz pedig egy emberöltőn belül ugyanezen területről a következő felsorolást adja: "A perzsák a déli, ún. Vörös-tengernél laknak. Tőlük északra laknak a médek, a médek fölött a szapeirok, a szapeirok fölött a kolkhisziak ..." (Historiarum IV. 37.). Hérodotosz említ egy Mazar (!) nevű méd férfit is, aki hadvezére volt Cyrus perzsa királynak (Historiarum I. 156-157.). Kr.e. 400 körül Xenophon Erzerum környékén makarok at (ill. makronokat) és szkítákat említ (Xenophon: Anabasis, IV. cap. 8. The Persian Expedition, Harmondsworth, 1961.). A Kr. u. I. században Plinius római író Bajburt környékén machoron népet, Transzkaukáziában pedig saspeir népet említ. Ezek fényében az se igen lehet véletlen, hogy a VI. században a Kaukázusban "a szaber nevű unn nép egy nyugati törzsének" egyik királya Muagyer volt (Teofanész ill. Menandrosz). (Pláne, ha a szabirok kaukázusi jelenléte a IV-V. századokból már folyamatosan adatolható! Ezzel kapcsolatban lásd az 5. szakaszt.) Ugyanezen térségben a VIII. század első felében több koraközépkori arab forrás szerint "a terület egykori urának leszármazottja" , "Upas ibn Madar" folytat népével felkelést az arab uralom ellen, aki 739-ben a várát ostromló arab túlerő elől "észak felé", "a kazárok királyához" menekül. (Baladhuri: Futuh al-Buldan, ed. M. J. Goeje, Leiden, 1866. ill. Bal'ami krónikája, az Orosz Akadémia kiadása, 1844. ill. Ibn-al-Athir krónika, Kairó, 1921.) Mind az arab, mind a szláv források pedig éppen ez időtől kezdve említenek szavárdokat, majd madzsgarokat a Meotiszban (Padányi Viktor: DentuMagyaria, Veszprém, 1989. 279. és 324. old. ill. Vernadsky, G.: Ancient Russia, Yale, 1944.). S az se igazán lehet véletlen, hogy kétszáz évvel később a bizánci udvarban maguk a magyar nép követei említik, hogy népük régebbi neve szabar (Constantinos Porphyrogenetos: De administrando imperio, 38. fejezet). A Csíki Székely Krónika pedig 888-ból Zapor Magor nemzetséget emleget. S még egyszer nyomatékosítani kívánjuk, hogy a szabar, szabir népnek a jelenkor hivatalos történészei által megrajzolt IV. és V. századi szibériai lakhelye a korabeli kútfők által alá nem támasztható, sőt általuk kétségkívül kizárható (lásd az 5. szakaszt), míg transzkaukáziai jelenlétük folyamatosan adatolható Eannatum lagai király feliratától kezdve Stephanus Byzantinus Kr. u. 400 körüli tudósításáig! Most pedig térjünk az örmény kútfőkre. Chorenei Mózes szerint "Északi Szármáciában számos nép lakik, úgymint kazárok, hunok, bulchok (bolgárok), basilok, abházok, kud vagy guda-makarok és masszagéták." (Moses Chorenensis in Geographia cf. Saint Martin Memoires sur l'Arménie, T. 2. p. 385.) Faustus Byzantinus ugyanezen régióban (Világosító Szt. Gergely idejéből) hétzmadagokat emleget: "... Sanesan egybegyűjté hunjainak nagyszámú hadait és hozzájuk csatolá a phoch, thavasbar, hétzmadag, ismach, kukár, silp, palasz, ekerszun és más népségek csapatait ..." (Faustus Byzantinus: Historia Armeniae, 3. köt. 7. fej.). Agathangelos, II. Tiridates arszakida örmény király (285-314) titkára pedig: "... és így egész Örményországban hirdeté az evangéliumot, annak egyik végétől a másik végéig, a madaghok városától ... a masszagéták határszéléig, ... Assyria határvonala hosszában mindenütt, Ujsirág és Makerdán földjén ..." (Agathangelos: Szent Gergely élete, 1. köt. 62. fej.). Nem lehetetlen, hogy a madagh, hétzmadag ill. gud-makar nevezetek alatt az ötszáz évvel később hetumoger azaz hétmagyar névvel illetett népképlet lappang. A félezer éves időköz mindenesetre nem szűkölködik forrásadatokban népnevünket illetőleg; a gud-makar és hétmagyar közé jól illeszkednek a már említett Muagyer és Upas ibn Madar királynevek. (Ehelyütt egy nagyon fontos megjegyzést szeretnék tenni. Egyes nyelvészek kizárják a Madar névalak magyarsággali közvetlen kapcsolatát mondván, hogy a nyelvfejlődés törvényei szerint ami a IX. században is még moger, az a VIII. században sem lehet magyar [ill. Madar]. Egy dolgot azonban nem vesznek figyelembe: hogy a mai magyarság őse esetleg nem egy nyelvileg abszolút homogén sovány kis népképlet, hanem egymással szövetséges rokonnépek sokasága, akik közeli nyelvrokonok ugyan, ám nyelvük mégsem mondható azonosnak. Mint ahogy a mai csehek, lengyelek és tótok ősei ezer évvel ezelőtt is egymástól különböző nyelven beszéltek, jóllehet megértették egymás beszédét. A magyarság őseit alkotó különböző népek is ezerháromszáz évvel ezelőtt minden bizonnyal különböző nyelvfejlődési szinten álltak. Így könnyen előfordulhat, hogy amit az egyik ősnép mogyernek ejtett, azt egy másik már magyarnak, egy harmadik talán madzsarnak, és így tovább. Ugyanannak a fának az egyik ága egy bizonyos magasságban lehet, hogy már csak ujjnyi vastag; míg ugyanazon fának egy másik ága ugyanazon magasságban még karnyi vastagságú. Aki tehát összetett etnikai folyamatok vizsgálatában nyelvfejlődési sorrendiséget használ bizonyításul történeti sorrendiségre, az nem tesz egyebet, mint aki a terebélyes fára a karó kétirányú törvényét erőlteti, úgyszólván karóvá csonkítva az élőfát.) De a fenti Makerdán név nyomán is elindulhatunk, mert ez sem áll magában. A Kr. u. VIII. században Kangvar (ma Kangavar) erőd a Tigris egyik forrásvidékén, Ekbatana közelében a magerdán törzs fészke (Markwart, J.: Südarmenien und die Tigrisquellen nach griechischen und arabischen Geographen, Wien, 1930.). A X. században Maszúdi pedig Azerbajdzsánban említ magerdánokat. Azontúl, hogy a magerdán név mager- tagja a magyarral kifogástalanul egyeztethető, valamint a többi kaukázusi adathoz is kapcsolódik, a Kangvár erődnév eszünkbe juttathatja Anonymus egy százszor megmosolygott adatát is: P. mester a mogerok hungarus nevezetét Hungvárról (Ungvárról) eredezteti, ami természetesen abszurdum; azt viszont még senki sem cáfolta, hogy a kangar, hangar, hungar nevek esetleg Kangvárról erednének, amely egyébként is a magerdánok fészke volt. A mager- tőhöz csatlakozó -dán végződés ráadásul párhuzammal is bír. Ptolemaiosz a II. században Örményországban obordeneket emleget: "Regiones Septemtrionales incipientibus ab occasu Basilissena, Hobordena" (Ptolomaeus in situ Armeniae). Az oborden-magerdán párbaállítás talán összekötheti a bibliai (és Strabonnál is szereplő) párthus-méd (apar-mada) párbaállítást a nyugati krónikákban szereplő avar-magyar párhuzammal. (A helyzet komikumához tartozik, hogy a Transzkaukáziát tabuként kezelő Németh Gyula a magerdánnak kifogástalanul megfelelő oroszországi moserjan nevet kapásból a magyarral egyezteti [A honfoglaló magyarság kialakulása, 1991; 298. old.].) Az abar, szabar, magyar népneveknek a magyar nyelvvel együtt ugyanakkor nem csak délnyugat-káspi, hanem délkelet-káspi megfelelői is léteznek (sőt e sorok írója a várkony névnek csak ez utóbbi megfelelőjéről tud). Nagy Arszák kora előtt maguk a párthusok is (mielőtt a médekkel egyesültek volna) a Káspi-tó délkeleti partján laktak. Már Kr. e. 500 körül a Káspi-tó délkeleti partvidékén elterülő tartomány neve a görög forrásokban Hyrkánia, a perzsákban Varkana, s ugyanitt található későbba Gorgo (Gorgan) nevű város (magának a Kaspi-tónak is az antik görög neve Hyrkanios Pontos). A Hyrkánia-Gorgo pároshoz nem nehéz hozzátársítani a Teafilaktosz Szimokatta által itteni őslakosokként jelzett ogórokat (s rajtuk keresztül a Pannóniába költöző fehér és fekete ugorokat; lásd a 4.1. paragrafust). Mint ahogy a Varkana névhez sem nehéz hozzákötni az avarokat, az eftalita uarchonokat és a kárpát-medencei várkonyokat (lásd a jelen szakasz korábbi részeit). S bizonyára az sem véletlen, hogy Pharb-i Lázár örmény író Abarországot 450 körül Hyrkánia tőszomszédságába helyezi (lásd az 5. szakaszt). Tehát ha úgy tetszik, a pannóniai avar és ugor nevek mindegyike akár le is vezethető ugyanazon délkelet-káspi (Hyrkánia-Varkana) névből! Mint ahogy a harmadik kárpát-medencei releváns név - a szabar - is kimutatható ugyanezen térségben már a Kr. e. II. században. Strabon szabarol nevű népről emlékezik meg a Káspi-tótól keletre, a koraközépkorban pedig pontosan Hyrkánia területén találjuk Tabarisztánt, azaz a tabarok földjét. Ha ezek a tabarok valószínűleg nem is azonosak a korábbi szabarokkal, a nevüket minden bizonnyal tőlük örökölték. Tehát a Kárpát-medencébe kelet felől érkező népcsoportok bármelyikét (abar, várkony, ugor, szabar ) ill. helynevekben fönnmaradt alakjukat (Aparhant, Zengővárkony, Gárdony, Eger, Zalaszabar ) vesszük is nagyító alá, annak délkelet-káspi megfelelőjét könnyedén föltaláljuk. A magyar név megfelelő alakjait pedig ugyanúgy föllelhetjük a délnyugat-káspi térségben (a szabar nevet pedig mindkét régióban). Ez már önmagában se lehet véletlen! A dél-káspi régióból ugyanakkor nem csak kútfőadatok, hanem pénzérmék feliratai is támogatják elméletünket. Idézzünk először Kiszely István most megjelent könyvéből (Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája, Püski, Budapest, 2000. 610. old.): "Egy Kr. u. 562-re keltezett 'fehérhun' érmén rovásbetűkkel 'Kingika' hun király nevét olvashatjuk, más érméken a 'kavar' (kabar) és 'szabír' népneveket. A fejedelmi rendelkezések és egyéni végrendeletek totem-állatos pecsétjei a későbbi magyar törzsi címerekkel mutatnak genetikus kapcsolatokat. Az egyik ilyen pecséten - amelyet Frye professzor közöl -a bátorság jelképe, a vaddisznó látható 'Tonuzoba' rovásfelirattal." Mindehhez csak annyit, hogy a hivatalos verzió szerint Tonuzoba besenyő elődei még álmukban sem jártak a Káspi-tó vonalától délre. Most pedig szó szerint idézzük Götz Lászlót (Götz László: Keleten kél a Nap, Püski, Budapest, 1994. első kötet, 270, 271 és 292. old.): "Vegyük először Strabon közlését, amely Haussig vizsgálatainak is kiindulópontja. Strabon szerint a Kr. e. 2. század második felében -a modern kutatás 130 körülre teszi ezeket az eseményeket -a "sakauraka" nép északról, az Aral-tó környékéről jőve elfoglalta Szogdiát és Baktriát. Strabon a népnév jelentését is megadja: "saka-uraka"="szakák királyai"." Ez a későbbi fehér hun birodalom területe. Lehetetlen továbbá elhallgatni, hogy a magyar nyelvben az úr szó eredetileg a király szinonímája. Ezek fényében az se igen lehet véletlen, hogy Strabon épp ezen a helyen, a szakaurakkal viszonosságban említi azon szabarolokat, akikről az imént írtunk. De folytassuk tovább: "Megjegyzendő még, hogy a "sakauraka" népnév "szakák királyai" jelentése a kínai forrásokból (is) adatolható, amelyekben ugyanezen nép neve "saiwang", azaz ugyancsak "szakák királyai". (Franke: Beiträge aus chinesischen Quellen...)" "Megemlítendő még, hogy ugyancsak a Kr. e. 1. századból pénzérmékről ismerünk két királynevet az indiai "szakaurak" dinasztiájából. Ezek: 1. TURANNOUNTOS 'ERAOY; hátlap: SAKA KOGGANOY (egyes érméken: SAKA KOYYANOY) 2. 'YRKODOY MAKAROY; hátlap: SK'WR (azaz "szakaur") Igen fontos itt a "kagán" cím korai előfordulása, de éppoly figyelemreméltónak tartjuk a "makar" szót is, különösen azért, mert a "szakaur" hangalakkal, azaz a "szakaurak" egyes számú változatával együtt szerepel: míg a törzs neve - hasonlóan a "királyi szkíták" elnevezéshez - "szakaurak"-nak hangzott (többesszám!), addig egy bizonyos király címe "szakaur" volt (egyes szám!)." Ehhez már csak annyit lehet hozzátenni, hogy (az Y betű olvasata lehet í, ú, ű) a második pénzérme YRKODOY szavának valószínű olvasata URKODÓ (azaz uralkodó). Láthatjuk tehát, hogy a szkíta-eftalita-magyar folytonosság bizonyításának fő gerincét az apróbb bizonyítékoknak mint hajszálereknek valóságos erdeje veszi körül. Mindezeken túl az antropológia és a néprajz érveinek részletesebb boncolásába is belefoghatnánk, de ezek felől maguk a finnugrászok is elismerik, hogy teljességgel a mi teóriánkat támogatják.
3. Fehér hunok, fehér kunok, kazárok
3.1. Fehér hunok, kazárok, bolgárok, wugurok Teofanész VIII. századi bizánci író közli, hogy "A khazarok hatalmas népe feltűnt Berzilia legtávolabbi vidékeiről, a valaha volt (korábbi) Szármáciából, és uralta az egész országot, amely egészen a Fekete-tengerig terjedt ki ...". De hol van ez a "valaha volt Szármácia"? A szövegkörnyezetből világos, hogy nem lehet szó sem a Kárpát-medencei, sem a Don-vidéki Szarmataföldről. Chorenei Mózes örmény földrajzíró egy bizonyos északi Szármáciában lakó népeket említ (többek között a kazárokat és abházokat), ami alapján ez az északi Szármácia csakis a Kaukázus és attól közvetlenül északra eső terület lehet. Ez feltételez egy déli Szármáciát is, ami csak Transzkaukázia lehet. A szicíliai Diodórosz - mindezzel teljes összhangban -a Kr.e. I. században azt közli, hogy a szarmaták Médiából települtek a Don vidékére. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy a Kaukázuson keresztül vonultak. (Diodórosz II. 45.) Tehát a szóbanforgó régebbi Szármácia mindenképpen a transzkaukáziai vagy a dél-káspi régió, és semmi esetre sem az Altáj környéke, ahova hivatalos történészeink a kazárok őshazáját teszik. Mela Pomponius ugyanezt erősíti meg, midőn a szarmatákat leginkább a párthusokhoz hasonlóknak mondja. A párthusok ugyanis nem tatárok - már csak a szobrok alapján sem; tehát Szármácia nem lehet az Altáj vidékén. A kazárok sem lehetnek tehát semmiképpen türkök - csakis valamely dél-káspi etnikum. De bármelyik más kútfőt fogjuk vallatóra, ugyanezt mondja. Mihály szír pátriárka az 585-ös évre vonatkozólag írja, hogy az eftalita birodalom területéről három testvérnép indult útnak, s a Káspi-tavat délről megkerülve, átkelt a Kaukázuson. E három népet három testvér vezette. Egyikük, Bulgar népével az al-Dunánál, a másik két testvér - Kazar és Wugur - népei a Don és a Káspi-tó között telepedtek le, nevezetesen Barsiliában, amely az alánok országa volt. (Michael Patriarcha Auctorianus, Syrus Antiochiensis: Chronicon libri XXI. Longlois 1868. ill. Chabot, J.-B.: Chronique de Michel le Syrien, Patriarche jacobite d'Antioche (1169-1199), I-IV. Paris, 1899-1924. és Altheim, F. - Stiehl, R.: Michael der Syrer über das erste Auftreten der Bulgaren und Chazaren. Berlin, 1950., valamint Marquart J.: Osteuropäische und ost asiatische Streifzüge. Leipzig, 1903. 484-485. old.) Teljesen nyilvánvaló, hogy itt a bolgár, kazár és magyar népről van szó! A közös kazár-bolgár-ugor eredetet megerősíti a Nyesztor-krónika, József kazár király és Joszef Ben-Gorion héber író, de Istahri és Ibn Hauqal arab írók azon közlése is, miszerint "Bulgár nyelve olyan, mint a kazárok nyelve". Másrészt az évszám és hely alapján világos, hogy a kazárok, bolgárok és ugorok az eftalita birodalom felbomlása nyomán kezdték meg vándorlásukat, tehát eredetileg az eftalita birodalom részét képezték. Procopius közléséből tudjuk, hogy az eftalita fehér hunok fehér bőrűek és szép külsejűek voltak, éppen úgy, mint Ibn Fadl an és Istahri közlésében a kazárok egyik része. A kazárok többi része pedig (ugyanezen közlésekben) mintha csak Indiából való lett volna, ami pedig azzal cseng össze, hogy a fehér hunoknak Indiában is volt birodalmuk. Ezek a közlések a fehér hunok és a kazárok-bolgárok-ugorok közötti kontinuitásra mutatnak. Mindezt messzemenően megerősíti Zakariás rétor VI. századi egyháztörténetíró közlése (Historia ecclesiastica 450-491. XII. 7.), aki 450 és 491 között a Kaukázusban együtt említ tizenhárom népet; köztük kazárokat, avarokat, bolgárokat, szabirokat, onogurokat, ugorokat és eftaliták at. (Zacharias Rhetor Scholasticus: Historia Ecclesiastica Zachariae Rhetor vulga adscripta XII. 7. E. W. Brooks, 1924. ill. Ahrens-Krüger, 1899.) Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy Mihály pátriárka beszámolója a közölt eseményektől függetlenül Barsiliá t mint az alánok országát azonosítja be. Tehát Teofanész közlése a kazárok felbukkanásáról Berzilia legtávolabbi vidékeiről is félreérthetetlenül arra utal, hogy a kazárok a Fekete-tenger északi partvidékéről nézve Alánián túlról, azaz a Kaukázusból jöttek. Kézai Simon a magyarok vonulása során érintett országok felsorolásakor nem említi Kazáriát, de említ egy bizonyos fehér kunok országát a besenyők földjével viszonosságban. Kézai nyilván nem saját korának földrajzi megjelöléseit használja, mert a keletről nyugatra vonulás során a besenyőket az oroszoknál előbb említi. Egy a kijevi régiótól délkeletre eső Fehér Kunország csakis Kazária lehet. Ezen azonosságot megerősíteni látszik Idriszi arab geográfus (1100-1166), aki a Fekete-tenger északkeleti partvidékén tünteti fel Fekete és Fehér Kunországot (Idriszi is nyilván nem saját korának viszonyait ábrázolja, mert a kunok, akik a XI. század első felében valóban Kazária területén éltek, a század második felére a térképeken már Magyarország keleti határa mentén vannak feltüntetve). A Kézai által említett fehér kunok gyanánt Kelet-Európában a kazárokon kívül egyébként is csak a besenyők jöhetnének szóba, de őket Kézai külön említi. Anonymus ugyanakkor nem beszél se fehér kunokról se kazárokról (Erdélyben igen!), csupán a magyarokhoz csatlakozott kunokról, akiket viszont csak a kazár kabarokkal azonosíthatunk. Ez újra csak amellett szóló érv, hogy a kazárok kunok és a kunok kazárok. Mindenesetre az arab íróknak a fehér ill. sötétbőrű kazárokról való beszámolója önmagában kínálja a párhuzamot a Kézainál említett fehér ill. fekete kunokkal. Azon állítást, miszerint a magyar krónikások által kunoknak nevezett népek közül biztosan nem mind volt türk eredetű, megerősítik Czeizel Endre orvosgenetikus vizsgálatai is, aki szerint "a kiskunok és nagykunok genetikai távolsága meglehetősen nagy. Az egyik kun csoport a türk népekhez áll közelebb, a másik az irániakhoz." (A magyarság genetikája, Magyar Nemzet 1990. július 9.) Ha igaz, hogy a IV-VI. században a hunnak nevezett népeket az alapján volt szokás fehér ill. fekete csoportra bontani, hogy a mongoloid ill. a párthiai-perzsiai europid rasszhoz álltak-e közelebb (márpedig az 1. szakaszban felsorolt adataink feltétlenül erről árulkodnak), akkor Kézai fehér kunjai minden bizonnyal fehér hun utódok, s azonosak a kazárok fehérbőrű részével, de a magyarországi kunok egy részével is. Ha már úgyis tudjuk a kazárok fehér hun eredetét, nem kell túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy a fehér kun névben a fehér hun nevezet örökségét lássuk meg.
3.2. Az ogóroktól az ugorokig Midőn Mihály szír pátriárka leírja az eftalita birodalom területéről kiindult három testvérnép Káspi-tavat délről megkerülő útvonalát, megemlíti, hogy a wugurok a kazárokkal együtt a Don és a Káspi-tó között telepedtek le. Mivel tudjuk, hogy a Kazária egyik központi része a Volga-parton volt, ezért mindenképpen azon szituációnak kell fennállnia, miszerint a Don és Káspi tó közti térségben a kazárok a keletibb, míg a wugurok a nyugatibb részen helyezkedtek el. Ha semmi további kútfőadattal és logikával nem rendelkeznénk, akkor is azt kellene mondanunk, hogy a dél-oroszországi helyszín és a VI.-VII. század fordulója körüli időszak miatt wugurok gyanánt a magyarokon kívül legfeljebb az avarok, vagy esetleg a besenyők jöhetnének szóba. (Még az alánokat is megemlíthetnénk, de ők sohasem laktak a Don partján, sem attól keletre). Kútfőadatunk viszont nem is egy van: Bíborbanszületett Konstantinosz (A birodalom kormányzása, 38. fej.) világosan megírja, hogy a turkok (magyarok) népe már régebb óta Kazária szomszédságában lakott, sőt együtt lakott a kazárokkal! Tehát együtt is, külön is, valamiféle Don-menti föderációban. A magyarok Don-parti (mégpedig keleti parti!) tartózkodásáról értesülünk a VIII. századi Teofanésztől is: "In Oriente ad Tanaim Turci tegunt, qui Massagetae antiquitus dicti sunt". (Ez azért csak a magyarokra vonatkozhat, mert Teofanész más helyen a kazárokat nevezi keleti turkoknak. Tehát a "jelző nélküli" turkok tőlük nyugatra csak a magyarok lehetnek. A köktürkök eleve kizárhatók, hiszen ők sosem laktak a Don partján, s hódításuk is csak a VI. században ért el idáig; Teofanész közlése viszont a VIII. századból való, amikortól már folyamatosak a bizánci közlések egy turk nevű népről egészen a XI. századig, se nép közismerten a magyar. A szóbanforgó kelet-doni turkok bizonyosan a magyarok.) Mindemellett az is elgondolkodtató, hogy Teofanész a sokféle turk jelzővel illetett nép közül a Don-parti magyarokat a régi masszagétákkal való azonosítás révén emeli ki. Tehát ha a sokféle hun-utód nép között a bizánciak egyáltalán képesek voltak felismerni a régi szkíták leszármazottait, akkor a magyarok mindenképpen ezek közé ttartoztak. Tehát nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a szóbanforgó wugur nép a magyar. Azaz a kazárok, bolgárok, magyarok testvérnépek (lásd később Joszef Ben-Gorion héber író és József kazár király leveleit is). A besenyők azért zárhatók ki, mert Konstantinosz szerint a magyarok már régebb óta Kazária szomszédságában éltek, s a besenyők ebbe a képbe csak később kerülnek. Tehát Mihály pátriárka leírása a wugurokról egyes-egyedül a magyarokra vonatkoztatható. Tehát a magyarok -a kazárokkal és bolgárokkal együtt - transzkaukáziai eredetűek, azaz a VI. századig az iráni térségben egy nagyszámú, nem indoeurópai nyelvi tömbbel kell számolnunk. Egyébként a kútfők világosan kirajzolják a magyarok és avarok útját Transzkaukáziától a Kárpát-medencéig. Teofilaktosz Szimokatta az általa uar és chunni néven nevezett (ál)avarokról 550 körül azt írja, hogy ezek igazából ogórok (O !), s meg is magyarázza, hogy a népes és hatalmas ogór nép legrégibb fejedelmei Uar és Chunni nevezetűek voltak, s ezekről nyerték az ogórok némely törzsei az uar és chunni nevet. Ezek a uarchunok eredetileg Hyrkániában azaz Varkanában laktak a Káspi-tó délkeleti partvidékén, tehát az ogórokat általában is valahova arra a területre kell lokalizálnunk. Teofilaktosz egy Til vagy Fekete nevű folyó vidékére teszi őket, ami semmi esetre sem lehet a Volga, ami a Káspi-tónak éppen az ellenkező oldalára folyik.