Reményik Sándor: A legrögösebb út

Reményik Sándor: A legrögösebb út

Imre Sándornak, volt tanítómnak,
magános magyar út vándorának -
hálás szeretettel
Emlékszem, épp tizenhat éve már,
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun.
Áldással, békességgel elbocsátott
A kolozsvári os collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már.
Künn a kertben zsongott az alkonyat
S a levegoben reszketett a nyár,
Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár.
Megilletodtünk, mert megilletodtél.
Azután szépen, egyszerun - beszéltél,
Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj!
Két kárhozatos, örök útja van.
Az egyik lejton iramlik alá,
S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná
Egyenes úton is a kereket.
Így szóltál akkor. És minden igédnek
Summája volt e végso tanítás:
"Aki ezt megérti, az nem lehet
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."

Én Istenem, hol van már az a nyár,
És az az alkonyat,
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
Mi minden jött azóta!
Eloször jött a megkötött kerék.
Azután hajrá, jött a rohanás!
És sírba hullott millió derék...
Aztán: megint a megkötött kerék.
Az elátkozott, társtalan magyar
Legtöbb sebet mégis egymáson ejtett.
És nem tanult - és nem felejtett.

A tied volt a legrögösebb út.
Mert rajtad nem fogott a magyar átok,
Mert életedbe vitted tanításod:
Azért hajszoltak, azért martak vérig
A Hübele Balázsok s Pató Pálok,
Te a kereket akkor kötötted meg,
Amikor kötni kellett,
S mikor lehetett: hagytad szabadjára.
Így no az ember belül óriást, -
Így veszt el rangot, címet, befolyást, -
És így marad magára...

Magára? - Nem, magadra nem maradsz.
E keserves, magános magyar út,
E legrögösebb út
Kálváriákon kanyarodik át.
De ott állanak egy-egy állomásán
A Martinuzzik, Széchenyik, Tiszák.
Kiket a vak párt-düh nem állhatott,
S való mivoltukban csak az ido,
És a különbek lelke láthatott.

Használni a nemzetnek - bármi áron,
Munkát keresni és kötelességet,
S a lényeget, - túl minden változáson.
Ez az az út,
A legrögösebb út.
Te erre léptél, már azon a nyáron!
Hol van már az a nyár
És az az alkonyat
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.

Budapest, 1924. május