Egy képzeletbeli forradalmár képzeletbeli naplója, egy nagyon is valóságos forradalomról

1956. október 22.

Végre történik valami! Egyetemisták, munkások, parasztok tüntetést szerveznek holnapra, Bp. több pontján! Sok korombeli középiskolás is kimegy, én is, bár anyám nem akarja. Hallottam, hogy Lengyelországban is volt egy tüntetés, de a karhatalom a tömegbe lőtt. Értük is tüntetünk ma. Kicsit félek, mert tudom, a kommunisták mindenre képesek. Apámat 4 éve vitték el, azóta sincs hír felőle. Holnap érte is tüntetek!

Október 23.

Betiltották a tüntetést, de ez senkit nem érdekel. Ezt a hatalom is tudja, mert egy órával később mégis engedélyezik. Itt vagyunk a Petőfi szobornál. Egy Sinkovits Imre nevű fiatal színész elszavalta a Nemzeti dalt, Többen kivágták a zászlókból a kommunista címert! Kb. 200.000-ren vagyunk! Mindenki izgatott, jelszavakat kiabálunk: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon”, illetve: „szovjet sereg menjen haza, sztálin szobrot vigye haza!” A Bem szoborhoz, majd a parlamenthez vonulunk, ott van a rádió épülete is. Rengetegen vagyunk, ameddig a szem ellát, emberek mindenütt, a környező utcák is teli vannak. A hangulat feszült, főleg amikor kikapcsolják a közvilágítást. De senki nem retten meg! Kibírtunk már 10 év kommunizmust, többé nem hátrálunk! Feltörtünk raktárakat, és elmentünk a fegyvergyárhoz, sokaknál van fegyver! Én is kaptam egy orosz géppisztolyt. A tömeg egy része elmegy ledönteni a Sztálin szobrot. Másik része, köztük én is a rádióhoz megyünk. Itt nem akarják beolvasni a követeléseinket, de bejutott egy fiú. Lövés hallatszik! Könnygázt csap az arcunkba a szél. A fiút lelőtték! Az ÁVH lövi a tömeget!! Mi viszonozzuk a tüzet! Indulás a nyomdákhoz, telefonközpontokhoz! A Szabad Nép székházánál máglyát rakunk kommunista könyvekből! A Blaha Lujza téren több autó ég! Ez már forradalom!

Október 24.

Éjjel nem aludtam semmit. Anyám nagyon aggódhat, de most szent a cél! Harckocsik érkeznek Bp.-re, mi pedig barikádokat emeltünk. Ez már szabadságharc, mert idegen haderő is beavatkozott. Kijárási tilalom van, de senkit nem érdekel. Felszólítottak, hogy tegyük le a fegyvert, és szabadon távozhatunk, büntetlenül. Nem érdekel senkit. Szavát sem hisszük a kommunistáknak, lételemük a hazudozás, erre épült a rendszerük. Harcolunk a szabadságért! Már vagy 300 halottunk van.

Október 25.

A rádióban bemondják, hogy leverték a szabadságharcot, de én nem hiszem el. Még mindig kijárási tilalom van, és nincs tanítás. Szinte megismétlődnek a 23-i események: tüntetés, tömegbe lövés… Több orosz tank is átállt hozzánk! Kb. 220 áldozata van az újabb sortűznek. Mindenki háborog, és még többen szervezkednek.

Október 26.

Szegedről kapunk híreket: elfoglalták a városházát, a rádiót, és több laktanyát. Országszerte forrong a nép, alig van nagyváros, ahol csönd van. A kormány megint amnesztiát ígért, ha letesszük a fegyvert. De kommunistának nem hisz már senki. Több laktanyát és rendőrséget foglaltunk el. A Corvin közben vagyok. Erősen tüzelnek ránk, de sem vagyunk restek! Egész nap támadnak minket a szovjetek, de mindet visszaverjük. Az élelem és a lőszer nagy kincs. Izzik a géppisztolyom csöve, kék-zöld a vállam, fáradt vagyok, de megérte, mert ma is győztünk. Amikor pár percig hallgatnak a fegyverek, Molotov-koktélokat gyártunk. Palackba benzin, ronggyal betömjük, és azt gyújtjuk meg. Ha eltaláljuk a tank motorját, vagy szellőzőjét, a tank kiég, vagy felrobban. Aki benne ül, annak már nincs kegyelem.

Október 27.

Rengeteg segítséget kapunk vidékről. Hetekre elég élelem van, lovas kocsikon, traktorokon hozzák az élelmet az Alföldről, és mindenhonnan. Együtt van az ország, mindenki mindenkiért, a bolsevikok ellen!

Október 28.

Azt mondják, tele van velünk a nyugati sajtó. Én nem érzem, hogy hős lennék. Csak védem a hazámat, anyámat, a testvéreimet, szeretteimet. Bosszút kell állnom apámért is a vörösökön. Ma is támadtak minket a Corvin köznél, de mi rengeteg tankot lőttünk ki. A kommunisták nagyon kedveskednek nekünk a rádión keresztül, úgy tesznek, mintha ők is azt akarnák, mint mi, de mi már nem dőlünk be nekik. Felismerjük a bárány bőrébe bújt farkast!

Október 29.

A kommunista vezetők nagyon félnek. Ma elpucoltak repülőgéppel Moszkvába. Vissza se jöjjenek! A Nemzetközi Vöröskereszt első szállítmányai is megérkeztek, két repülővel: kötszer, gyógyszer, tejpor, konzerv. Ma új erőre kapnak a harcok, több mint 200 tankot lövünk ki.

Október 30.

Átmegyek a Pártházhoz, mert most ott megy komoly harc. Az ÁVH-sok tüzelnek mindenkire, nőkre, gyerekekre is. És ha most anyám erre jönne, őt is lelőnék. Ideges vagyok. Csak lövöm az ablakokat! Elmondják, hogyan kezdődött a csata: feltűnt, hogy szabadságharcos járőreink bekanyarodnak a pártház felé, és nem térnek vissza. A tömeg elindult a pártház felé, de az elfüggönyözött ablakok mögül sorozatokat lőttek, mindenki fedezékbe bújt. Most mentősök jönnek, hogy elvigyék a sebesülteket, de ezek a véresszájú gyilkosok az orvosokra is tüzet nyitnak. Tankok jönnek, és elkezdődik a pártház ostroma. Ismét átállt hozzánk több orosz tank. Mikor bejutottunk, egy sötét belső udvart találtam, ahol feltűnt, hogy nagyon puha a talaj. Ásni kezdünk, és elborzadva találjuk meg a nyolc megkínzott, és tarkón lőtt járőrünk holttestét.

Október 31.

A szovjetek kivonulást ígértek, valóban mennek el a tankjaik, de Miskolcról kapjuk a hírt, hogy még a határ előtt visszafordultak, és jönnek az ország szíve felé, kiegészülve újabb szovjet egységekkel. Az utcán egy akasztott hulla van, nyakában tábla: „Tóth államvédelmi százados. Így jár minden ÁVÓ-s.” Senki nem sajnálja.

November 1.

Halottak napja van. Egy ország emlékezik a hősi halott forradalmárainkra. Az ablakokban gyertyák égnek országszerte. Sok gyógyszer és élelem jön külföldről, de katonai segítségnek nyoma sincs, pedig egyre nagyobb szükség lenne rá. Nagy Imre az ENSZ segítségét kéri, hogy ismerje el, és segítsen megvédeni Magyarország függetlenségét.

November 2.

Kidolgozták az okosok hazánk védelmének tervét. Az osztrák rádió jelentette, hogy ÁVH-s vezetőket és tiszteket tartóztattak le, több, különböző névre szóló útlevéllel. Csomagjaikban 10.000 dollár, és arany ékszerek voltak. Még nekünk enni is alig jutott, és vetőmagnak sem maradt a beszolgáltatások miatt, alig volt ruhánk, és padlásainkat söpörték, addig ezeknek ilyen vagyonuk volt, pedig meg sem dolgoztak érte, csak azzal, hogy kommunista árulókká lettek! Hát ennek most vége!

November 3.

A szovjetek megígérik, hogy január közepéig elhagyják az országot, de senki nem hiszi el. Harcban állunk. Katonai vezetőnket, Maléter Pált tárgyalni hívták a szovjetek, majd aljas módon letartóztatták.

November 4.

Reggel ágyúdörgésre, repülőgépek zajára ébredtünk. Reng a föld az acélszörnyek lánctalpai alatt, mindenki fél! Hajnalban Románia felől törtek be a szovjet tankok, az egész ország területén megindul a támadás ellenünk. Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédet mond. A Honvédelmi Minisztérium parancsba adja, hogy ne lőjenek a katonáink a szovjetekre, de legtöbben inkább letépik a rangjelzésüket, és honvédként állnak ellen a borzalmas túlerőnek. Szörnyen félek, de úgy harcolok, mint még soha. Egy óra alatt két tankot tettem harcképtelenné. Azt mondják, a Parlamentnél harcolók ellenállását letörték, mi itt a Corvin köznél sem bírjuk sokáig. Sok helyen az utolsó emberig megy a harc. Repülőgépek okádják a forró acélt, mindenütt szovjet tankok vannak, golyózápor, ágyútűz, jajkiáltások, vér és halál. A rádióban elhangoznak az utolsó elkeseredett segélykiáltások: „itt a Nemzeti Bizottság! A hitszegő megszállók megtámadták Bp.-et, és több más vidéki városunkat. Pécsett, Székesfehérváron, Dunaföldváron, Veszprémben áll a harc. A magyar honvédek egy emberként állnak ellent a betolakodóknak, és az utolsó csepp vérükig kitartanak a magyar forradalom szent ügye mellett. Halál a szovjet megszállókra.” Ezután már csak segélykiáltásokat játszik a rádió, egy ország kiáltásait, a nyugat felé, mert ha a nyugat nem segít, akkor mi itt elveszünk mind egy szálig. És a nyugat nem segít, csak ígérgetett, hitegetett évek óta, mikor kellene, akkor nincs itt. A Corvin köz is elesik, de a harcnak nincs vége. Átmegyek Soroksárra, majd 5-én ott is győz a szovjet túlerő. A Juta-dombnál harcolok 10-éig, akkor megsebesülök. Hallottam, hogy aznap esett el a domb is. Én kórházba kerülök. Az orvosok rendesek, elbújtattak, zsebeimből a lőszert kivették, hogy semmit ne találhassanak nálam a tankok hátán visszaszivárgott kommunista népnyúzók. De hiába. Fényképek alapján elkaptak, és börtönbe zártak. Most cellámban ülök. Az ítéletem halál. Még várnak, amíg nagykorú leszek, és csak akkor ölnek meg. Van még addig több mint két év. Addig csak kérdezgetem magamtól: megérte? De tudom a választ. Akármit hoz a jövő, megérte. Példát adtunk a világnak és az utókornak, begyógyíthatatlan sebet ütöttünk a legyőzhetetlennek hitt Szovjet Birodalom testén. Reményt adtunk mindenkinek, megtettük a kötelességünket a haza védelmében.