A Romanovok végórái

Az utolsó kártyajátszma után II. Miklós és Felesége, Alexandra nyugovóra tért. 1918. július 16-át írtak. A cári családot tizenhat hónappal azelõtt tartóztatták le a kommunista forradalmárok, és késõbb a Szibéria nyugati peremén fekvõ Jekatyerinburgba vitték õket. Az uralkodó párt öt gyermekével egy kétszintes fehér kõház emeletén tartották fogva, amelyet egy Ipatyev nevû mérnöktõl sajátították ki. Minden ajtónál õrök álltak, és az udvart magas fakerítés zárta el a külvilágtól. Ott várták a Romanovok sorsuk beteljesedését.
Röviddel éjfél után a ház parancsnoka, Jakov Jurovszkij elvtárs, egy órásból lett forradalmár azzal ébresztette fel a cári családot, hogy menjenek le a boltozatos alagsorba, mert egy másik helyre szállítják át õket. Miklós ment elöl ölében 13 éves, hemofíliás fiával, Alekszejjel. Õt követte Alekszandra és négy csinos lányuk: Olga, Tatjana, Maria és Anasztázia, 17-22 évesek. A sort a család orvosa és három szolgáló zárta.
Jurovszkij utasította egyik katonáját, hogy indítsa be a pinceablak elõtt álló teherautó motorját. A cár és a többiek a hátsó falnál álltak amikor Jurovszkij ünnepélyesen felolvasta a néhány órája Moszkvából érkezett ítéletet. Senki sem hallotta õt a teherautó zajától.
- Mit mond ? - kérdezte Miklós.
- Nesze, itt van amit mondok - válaszolta Jurovszkij, gyorsan elõkapta pisztolyát és közvetlen közelrõl rálõtt az uralkodóra. A 11 másik õr is nyomban tüzet nyitott. Kiáltások és könyörgõ sikolyok közepette a hóhérok újra és újra az áldozatokra lõttek. A nõk rettegve kuporogtak a fal mellett, karjukkal takarva el arcukat. A sebesült kis Alekszej nyöszörögve feküdt a földön, mígnem Jurovszkij két utolsó lövést eresztett belé.
De a fiatal hölgyek még mindig éltek. Záporoztak rájuk a lövések, ám õk tovább jajgattak és vonaglottak. Jurovszkij meglepetésére a golyók lepattantak róluk a falra. Csak késõbb fedezték fel, hogy 8 kilogrammnyi drágakõ volt alsóruhájukba varrva. Haláltusájukat a gyémántok hosszabbították meg.
Húsz perc múlva csend lett, a padlót vér áztatta. Amikor a kivégzõosztag nekilátott hogy lepedõkön kihordják a 11 holttestet, az egyik lány karjával eltakarta az arcát. Ekkor vették észre, hogy a másik három is vonaglik még. Az egyik katona puskát ragadott és többször beléjük döfte a szuronyt, míg nem mozdultak többé. Anasztázia karjában egy kis spániel teteme volt, amit a kivégzés alatt magához ölelve tartott.
Hajnali három óra körül indult el a teherautó iszonytató rakományával a várostól nyugatra elterülõ erdõ felé. Jurovszkij embereinek gyorsan és titokban kellett megszabadulniuk a holttestektõl.
A Romanovok temetése ugyanolyan borzalmas volt, mint a kivégzésük. Jurovszkij elõször egy Jekatyerinburg melletti bánya aknájába dobatta be a testeket. De ennek hamarosan híre ment, így másik helyet kellett találnia.
Amikor teherautója Jekatyerinburg központjától 15 kilométerre megfeneklett egy mocsárban, Jurovszkij elhatározta, hogy ott helyben temetik el a Romanovokat - a földút alatt. Hogy a tetemek ne legyenek felismerhetõk, Jurovszkij megparancsolta embereinek hogy puskatussal zúzzák össze az áldozatok arcát. Majd kénsavat öntött a holttestekre, hogy szétmarja õket, Végül feltöltötték a gödröt és a közeli vasút nehéz talpfáival fedték le.

A cári család halálának körülményeit több mint hetven évig titkolták. Ekkor azonban Gelij Rjabov, aki tizennégy évvel azután született, hogy a cári családot kivégezték, és aki abban a tudatban nõt fel, hogy "Véres Miklós" cárt jogosan végezték ki, 1967-ben egy újságcikk ráébresztette a döbbenetes igazságra: Ezek emberek voltak. Egy anya, apa, szeretõ gyermekek, akiket lemészároltak.
Rjabov a moszkvai jogi egyetemen végzett, a belügyminisztériumnál nyomozóként kapott állást, majd 1962-ben kilépett hogy televíziós forgatókönyvekett és novellákat írjon.
Egy tábornok barátja biztatására elutazott Jekatyerinburgba, az akkori Szverdlovszkba, hogy megnézze az Ipatyevházat. Az épületet a városi oktatási osztály vette át, ahol tanárképzõ központot mûködtettek. A parkettát takarosan kifényezték, a falakat és a mennyezetet többször újrafestették, de mégis, akármerre is fordult, Rjabov mindenhol érezte a történelem súlyát. Még erõteljesebbé vált ez az érzése, amikor lement az alagsorba. Amint átlépte a szürkével betonozott helyiség küszöbét, Rjabov gondolatban visszatért 1918. július 16-ának éjszakájához. És megértette: a sátáni tett, egy család meggyilkolása, még mindig szégyenfoltként nyomja Oroszország lelkiismeretét. Ez - ismerte fel - csak úgy enyhíthetõ, ha megtalálják az áldozatok maradványait és végsõ nyughelyet kapnak.
Rjabov Alexandr Avdonyinnal, az Ipatyevházbeli mészárlást tanulmányozó szverdlovszki geológussal és amatõr történésszel kezdet neki a kutatásnak. Rjabovnak Scselokov tábornok közbenjárására engedélyezték, hogy bármelyik - a kommunista párt archívumába tartozó - forrásba betekintsen. Az ezt követõ hónapokban az uralkodói családról, a titkosrendõrség akcióiról, a plgárháborúról és a tanúk kihallgatásáról szóló jelentések százait olvasta át.
Rjabov meglátogatta Jurovszkij fiát, Alekszander Jakovlevics Jurovszkij nyugalmazott admirálist, aki átadta neki annak a titkos jelentésnek a másolatát, amit apja készített a központi bizottságnak a cári család kivégzésérõl. Amint összerakosgatta a részleteket, egyre világosabbá váltak számára az események. Minden részletesen le volt írva: a kivégzés, az erdõbe vezetõ út, az egyszerû sír. A jelentés a végsõ sírhely majdnem pontos megjelölésével zárult: a Szverdlovszktól nyugatra elterülõ erdõ egy mocsaras részén, Koptjaki falutól néhány kilométerre, a 184-es számú vasúti keresztezõdés közelében.
Rjabov és Avdonyin az adatok bírtokában hosszas keresés után megtalálták a sírt. Az elsõ feltárásra 1979 májusában került sor. Feltártak három csontvázat és részben egy negyediket is. Ezután azonosítani kellett a koponyákat. Papírba csomagolták õket, betemették a sírt és visszatértek a városba. Rjabov egy laboráns ismerõséhez fordult segítségért, de az határozottan visszautasította. Egyre jobban összezavarodva és megfélemlítve 1980 nyarán úgy érezték hogy nincsen más választásuk: visszatemetik a koponyákat. Egyik éjszaka Avdonyinnal fáklyafénynél indultak el az öreg vasút mentén elterülõ mocsaras tisztás felé; A sír azonban újabb meglepetést tartogatott a számukra. Bár akkor még nem tudták, de megtalálták Alekszandra cárné koponyáját is, amirõl azt hitték hogy az egyik szolgáló maradványa. Szertartásosan újra eltemették a koponyákat egy lakkozott fadobozban. A dobozba egy bronzból készült orosz ortodox keresztet helyeztek, amire Máté evangélumából a következõ szavakat vésték: "De a ki mindvégig megáll, az megtartatik."
Az elkövetkezõ években hallgattak felfedezésükrõl. A Szovjetunión végigsöprõ változásoktól felbátorodva Rjabov 1989-ben kétrészes, szenzációs cikket publikált egy magazinban. Beszámolt a terület felfedezésérõl és felhívást tett közzé, hogy a maradványokat tisztességesen el kell temetni. Avodnyin is csatlakozott hozzá, és hivatalos engedélyért folyamodott, hogy a sírt feltárhassák. Végül is 1991 július 11-én emelték ki a Romanovokat és szolgálóikat a mocsárból.
A maradványok beszédesen vallottak a kivágzõhelyiségben történtekrõl. A csontvázak neme és kora, a golyó ütötte lyukak a koponyákon, a bajonettszúrások nyomai, a sírban megtalált 14 golyó, az arany és platina fogpótlások, a sav okozta pusztítás - a gyilkos Jurovszkij reményei ellenére a sav csak részben roncsolt - mind egybevágtak az áldozatok ismert történetével. A DNS-tesztek igazolták, hogy négy kivételével valamennyi csontváz egy családhoz tartozott. További vizsgálatok pedig kimutatták, hogy a cárné és gyermekeinek DNS-molekulái rokonságot mutatnak a brit Fülöp hercegtõl származó vérmintával, aki szintén Viktória királynõ leszármazottja. Két Romanov gyermek csontváza hiányzott, velük valószínûleg az történt, amit Jurovszkij a jelentésében leírt: elégették õket, és a maradványikat máshol temették el.

Szverdlovszkot ismét Jekatyerinburgnak hívják. Az Ipatyev-ház helye ma üres telek, rajta acélkereszt. A tervek szerint templomot fognak a helyén építeni. Remélhetõleg - ha a Romanovok még napjainkban is élõ leszármazottjai beleegyezésüket adják, - II. Miklós cár és családjának csontjait Szentpétervárott, a Péter-Pál-erõdben fogják nyugovóra helyezni, ott, ahol õseik is pihennek.

"De aki mindvégig megáll, az megtartatik."