S ez azért nagyon érdekes, mert én nem hiszem, hogy aki foglalkozott már művészettörténettel vagy történelemmel ne tűnt volna fel, ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Ugyanis mi történik? Ha én bizánci történetírást folyamatában nézem, akkor – Illig gyönyörűen kimutatja – egyszerűen kimaradt maga a történetírás is, nem csak a történelem, hanem az a Bizánc, aki majdnem minden, elnézést de „tetűelmozdulást” a császár sapkáján följegyez, egyszer a történetírás nem folytatódik. Emlékanyag semmi. Ez tényleg kínos, mert akármennyit datálnak későbbi időre a korábbról való emlékek közül, és akármennyit csúsztatnak vissza az időben, a közepe mindig üres marad. Márpedig ez egy nagyon jól adatolt birodalom. Mit találtak ki? Nem fogják kitalálni. Egyszerűen zseniális! A képrombolást. Van egy olyan irányzat a bizánci birodalom történetében, amikor a csúnya bizánci császárok betiltják a képeket, ezt nevezzük képrombolásnak, s ezzel ők nyertek egy másfél évszázadot gyakorlatilag. Már csak a peremeket kell kitölteni, ugyanis ez pontosan a kellős közepe ennek a 300 évnek, és itt nem kell keresnünk műveket. Miért? Mert a csúnya császárok betiltották. Teljesen érthető, hogy nem készültek. Ez zseniális, s mi ezt bevesszük. Bevesszük, megtanuljuk jól a dátumokat is, megtanuljuk és komolyan is vesszük.

Spanyolország következik és már most itt egy kicsit kezdhetünk gyanítani megint dolgokat, ugyanis a nyugati gótok maradnak ki. Már érezhetjük, hogy itt nagyon nagy baj van, mert eddig az iszlámból maradt ki a legdicsőségesebb korszak, most pedig itt a germán hősi ősi múlt kezd nagyon komoly veszélybe kerülni. Ha nincs nyugati gót, akkor majd ki fogja megverni Atillát, illetve hol van azoknak a hős nyugati gótoknak az utódja – mert ez már később van mint Atilla – akik olyan dicsőségesen elpáholták? Kimarad 300 év nyugati gót, vagyis vízi gót. Akkor most mire fogja építeni a germán a maga nagymellényét, ami van neki, ez nem múlt idő, van. Van a két világháború után is, sőt nőtt még egy kicsit. Mire fogja építeni? Nincs ezek szerint sem nyugati gót – vízi gót –, sem asztúriai nagy birodalom, ami aztán majd segít kiszorítani a csúnya iszlámot a Spanyol-félszigetről.

Itália. Megint baj van, mert a longobárdok nincsenek. Márpedig ezek is germánok. Csináljuk, csináljuk az „ősöket”, remélem ebből már kiderült. Nagyszerű, ez a 300 év eddig még csupa olyan „őssel” telt meg, ami nélkül nagyon nehéz lenne ezt a „nagymellényt” viselni. Kimaradnak a longobárdok és a karolingok. Nincs Karoling korszak Itáliában – rettenetesen kínos, igaz hogy emléke se volt de írások azért imitt-amott beszéltek róla.

Németország. Kimaradnak a merovingok és teljesen kimaradnak a karolingok úgy ahogy vannak.

Végül Franciaország, s mondanom sem kell ugyanez a kettős, a merovingok és a karolingok és egy egész pici kis jelentéktelen Karoling-dinasztia töredék él a 900-as években ismét. Ennyi maradt a nagy Karoling korszakból, ez is csak Franciaországban. Erre a nagy semmire építik a mai Európa Házat. A továbbiakban a lombardok pedig egy egészen kicsi részben tényleg megmaradnak – a longobárdok – a Lombard Királyságban, de az is már a 900-as évek.

Ha ezt egy történész végignézi, az vagy kétségbeesik vagy úgy viselkedik mint egy sarokba szorított vadállat. Kitámad, fröcsköl és semmiféle érvet nem hoz föl, viszont szabályosan a torkomnak ugrik. Előre figyelmeztetem, hogy az Illignek a torka egy kicsit távolabb van innen, én most itt bemutatok egy elméletet. Mert még nagyon távol állok attól, hogy minden részletét alaposan ellenőrizni tudtam volna, de eddig még Illig urat nem tudtam rajtafogni hamisításon, pontosabban hamisítást föl sem tételezek róla, de tévedésen, csúsztatáson egész egyszerűen nem tudtam rajtafogni, pedig a példáinak a nagy része olyan, amit én is ismerek. Egyebet, mint szégyenkezést nem éreztem, mert erre nekem is rá kellett volna jönnöm.

A továbbiakban azt fogjuk vizsgálni, hogy milyen allergikus pontok vannak ebben az új történet képben, és miket kell korrigálnunk.

Az előbb láttuk, mint egy térképre vetítve – virtuálisan ugyan dehát mégiscsak térképre vetítettük magunknak –, hogy milyen államok illetve milyen földrajzi egységek maradnak ki ilyen módon a történelemből – gondoljunk a longobárdokra –, most pedig olyan alapon osztályozom, ami bennünket közelebbről érdekelhet. Az első az, hogy a Karoling-kor mint olyan gyakorlatilag megszűnik. Miért nagyon fontos ez? Azért mert a történelmünkben elég sok fontos tétel éppen a „Nagy Károlyi rabláshoz” kapcsolódik, amit olyan nagyon sokáig magam is komolyan vettem, lévén hogy nem volt más adatom rá. Hogyha egyszer nem volt „Nagy Károly” akkor ki rabolta el az avar kincseket? Ezzel a kérdéssel történetesen Illig maga is foglalkozik, és mint minden ilyen esetben megnézi a forrásokat. Egyáltalán honnan tudjuk mi, hogy „Nagy Károlynak” voltak rablásai? És akkor kiderül, hogy tulajdonképpen két alapmű van, amit soha senki eddig nem kérdőjelezett meg. Az egyik ez a Vita Caroli, az Eginhardnak az udvari történetírónak – most már ilyenkor én nagyon nehezen tudom visszafojtani a nevetést, mert ezek mind, tulajdonképpen mind fiktív alakok. De hát így kerültek be a történelembe, így említem őket – Eginhard. Mindenki Eginhardra hivatkozik, ha a Karoling-korról van szó, mintha ő tényleg létezett volna. Annyira hozzászokunk ahhoz, amit sokszor mondunk az úgy igaz, hogy föl sem merül bennünk, hogy talán esetleg azt is kellene bizonyítani, hogy Eginhard egyáltalán létezett. S tényleg föl sem merül, bennem sem merült föl – jaa a Vita Caroli, persze a Vita Caroli, Károly élete… Ja hát akkor az ha benne van az tévedhetetlen, az kortárs volt, kiváló műveltségű volt, azt már csak tudta. A másik pedig az annalesek, a birodalmi annalesek. Illig mind a kettőről nagyon kurtán-furcsán de nem úgy, hogy kevés adat alapján, hanem nem sokat „lelkizve” a dolgon egész egyszerűen kimutatja, hogy hamisítvány. Ez akkora érvágás a nyugat európai öntudaton, hogy ezt tényleg nem lehet kiheverni. Itt egyet lehet csinálni valóban úgy tenni, minthogyha nem történt volna semmi, addig ameddig tudnak. Végül is nagyon hosszú ideig ez nem fog menni, de gondolom ismerős ez a képlet, amikor még egy kicsit tudunk még hazudni, azalatt összelopkodunk még ezt-azt amazt, utána úgyis odébb állunk valahová, ha még egyáltalán maradt hely a Földön ahol hisznek nekünk és akkor majd ott hazudunk az annak megfelelő módon.

A Karoling kor ilyen apróságokat – mint mondjuk a két szóbahozott mű – tartalmaz, és ezeket idézi egyenesben Illig, hogy „Nagy Károly” ezen és ezen télen kétszer egymás után hadserege élén átkelt az Alpokon és itt megyünk szépen, olvasunk tovább s föl se tűnik, álljunk meg egy pillanatra! Egy macska se tud átmenni télen az Alpokon, nemhogy hadsereg! Hogy képzeli ezt? – kétszer egymás után? Esetleg a Szent Gotthard alagúton. Ez nem átjáróház, télen nem lehet átmenni az Alpokon, kész le van zárva. Hadsereggel semmi módon. De, hogy nehogy el kezdjünk gondolkodni kétszer megy át. [nevetés a nézőtéren] Ha leírná, hogy egyszer megy át – ahh hát ez képtelenség! De kétszer átment... Az elsőnél még hitetlenkedünk, de hát, ha kétszer átment… – most ezt így kell csinálni! Ha nekünk itt bizonyos kérdésekben az a benyomásunk, hogy profin hazudnak, ezek gyenge kis amatőrök, „kispályások”…– így kell hazudni. Ezt úgy veszi be jelenleg a világ, hogy föl sem merül a kétségnek árnyéka se. Utána Illig nagyon „kegyetlen”, én ahhoz képest borzasztó szelíd vagyok – egyáltalán, nem is említhetem magam egy lapon egyébként se Illiggel –, a lényeg az hogy Ő egyszerűen azt mondja, különben meg ha már itt tartunk nézzük meg hogy voltak-e egyáltalán utak akkor. Egy hadseregnek valahol föl kell vonulnia. Kiderül, hogy nincsenek utak, illetve semmi nyoma nincs. A 900-as években kezdenek először utak épülni Nyugat-Európában, amin egyáltalán hadseregek vonulni tudnak. Akkor hol vonultak? Hol csinálták a fegyvereiket? Van egyáltalán város Nyugat-Európában ekkor? Kiderül, hogy nincsen. De hát akkor Aachen? Aachen nincsen, bármilyen furcsa, pici „vakondtúrás” vagy még annyi se. Nade hát akkor ott van mégis ez a palotakápolna. Tényleg?

Nahát, Illig mondom „kegyetlen”. Ő azt hiszem pontosan 24 szempontot sorol föl,–  most ennek nem nézek utána, úgy emlékszem hogy pont 24-et, tehát húszon fölül –, mindegyikből megnézi hogy egyáltalán ez a kápolna épülhetett-e a feltételezett időben. Kiderül, hogy szóba se jöhet. Egészen egyszerűen nem lehetett volna olyan építészt találni, amelyik 200 év szünet után és újabb legalább másfél évszázad előtt egyszerre így szépen „fölspriccel” a föld alól. Megcsinálja ezt a tényleg világraszóló épületet, amiben olyan építészeti bravúrok vannak, amit körülbelül másfél-két évszázad múlva ér utol az európai építészet. De ennek semmi előzménye nincs. Ha ezek az építőmesterek nem az űrből jöttek, akkor nem tudtak honnan jönni, sehol máshonnan. Ez mindegyik nagyon komoly szempont, itt nem arról van szó, hogy az amatőr odamegy, azt mondja hogy hát ezt a színt így nem is csinálhatták, nem erről van szó. Mert a palotakápolnának rendkívül bonyolult a térlefedő rendszere. Ezt mi annak idején tanultuk és tényleg az ember úgy eltűnődött, hogy honnan a bánatból szedték ezeket a megoldásokat. Sehol előzménye ennek nincsen!

Kimutatja pontosan, hogy mikor jelenik meg az egyik térlefedő elem, mikor jelenik a másik – ezek megoldások, nem fölhasznált anyagféleségeket jelentenek – és kiderül hogy legkorábban a XI. században. Még nem így az összes, mint ami a palotakápolnán együtt van, hanem egyáltalán a fontosabb térlefedési megoldások. Semmi szín alatt nem készülhetett előbb a XI. század közepénél, második felénél. Nagyon keményen hozza a példákat. Itt az a szerencsém nekem, hogy azért mégiscsak művészettörténész volnék, így a példákat azonnal ellenőrizni tudom, s kiderül, hogy amikor mi tanultuk ezt a palotakápolnát az nem igaz, hogy ezek bennünk nem merültek föl –, fölmerültek. Csak jól voltunk idomítva. Aki fölteszi a kérdést az utána „kimegy” s utána nem jön vissza, aki bent akar maradni az nem tesz föl kérdést. Ez az igazi művészet a művészet-történetírásban, megsejteni idejében, hogy melyik az a kérdés, amit nem ildomos föltenni. Mert ez dönti el végül is, hogy benne maradok-e egy csapatban vagy nem maradok benne, – ez az egyetlen kritérium. Nem igaz, hogy nekünk ezek nem tűntek föl, mindegyik föltűnt kivétel nélkül mindegyik. S valami ösztönös parancs, hogy ha én azt akarom, hogy majd egyszer 2001 december 5.-én én három órát „untathassam” a közönséget, nekem akkor nem szabad megszólalnom. A legtöbben pontosan ezért utálnak, mert nem lehet azt mondani rám, hogy dilettáns. Kellemetlen. De se nyelvészeti vonatkozásban, se művészettörténeti vonatkozásban. Illigre rá lehet mondani, mondják is. De tényekre nem lehet mondani. Ezért Illig mindig tényekkel kezdi, és tényekkel folytatja és tényekkel végzi. Erre nem lehet azt mondani, hogy dilettáns, tessék utánanézni.

Ez az avar kor, ez tényleg allergikus pont. A legújabb számában ennek a Zeitensprünge-nek – ezt nemrégen kaptam meg, s tulajdonképpen ma olvastam el az egyik tanulmányt a másikat még csak átfutni tudtam, nagy részletességgel nem – de ez a másik most ami miatt kézbe veszem ez az egyetlen olyan Karoling uralkodói székhely amit megpróbáltak módszeres ásatásokkal föltárni. A dolog egészen karikatúraszerű. Hozzá kell tennem, hogy maga Illig egy szerzőtársával ír róla – lllig nagyon jól ír, nemcsak egyszerűen, hanem egészen jól azon a német nyelven, amit tényleg a mosónő is megért, mert ez is a célja. Semmi nagyképűsködés, ugyanakkor szellemes, de végtelenül szellemes, úgy tud „hazavágni” hogy én oldalakon keresztül a hasamat fogtam. Ezt is jó lenne Tőle megtanulni. Néha mi olyan nagyon durván támadunk, teljesen fölösleges.

[1.] Felolvasok egy rövid fölsorolást, a következővel él, azt mondja, nézzük, hogy amikor nagy kiállítást csinálnak ebből a bizonyos Pfalz-ásatásból – ez Ingelheimben van. Ingelheim az a Rajna partján van, nagyon közel a Rajnához és a Karoling-kor egy reprezentatív emlékének tanítják. Miért? Mert benne van a Vita Caroli-ban és természetesen az annalesekben is. Azt mondja, hogy a cím már gyönyörű: Ingelheim - karolingisch oder römisch? „Karoling vagy római” és ezen az ember úgy el kezd töprengeni. [Zeitensprünge 2001/3, 467-492.] A régészet ennyit nem tud megállapítani? Hogy valami 800 körüli-e, vagy 300–400 évvel született Krisztus után? 400 éves távlatokban nem tud dönteni? S akkor jön a következő: akkor mit ér ez a régészet? S akkor itt messziről földereng, hogy de hiszen ez nekünk ismerős. Honnan ismerős? Fehérvár - fehér folt.

Ugyanez a kérdés csak itt még gyönyörűbb. Következő, idézi ugyanúgy, mint hogyha Bradák Károlyt olvasnám, pontosan ugyanaz a módszer, ugyanaz az elegancia, ugyanaz a tömörség, semmi mellébeszélés, de idézi a katalógusból, azt mondja: „monolitikus oszlop – első tétel – római (II. évszázad)”, még csak nem is a vége római uralomnak. A következő: „oszloplábazat - római vagy VIII. század.” Ezt mi most el kell fogadjuk, hogy ez „szakvélemény”? Érthető? Ez körülbelül ilyen, mint: „csizmadia vagy kéjgáz”. [nevetés a nézőtéren] Együvé került, valami módon összejött. No, azt mondja: „kompozit fejezet (oszlopfejezet) - római (II.– III. század) vagy VIII. század vége.” Most, ha ennyire pontosan tudja, hogy II. – III. század a római koron belül, akkor hogy lehet ilyen, hogy vagy a VIII. század vége. No most nem én mondom, még Illig se mondja ki, ez önmagáért beszél. Aztán még nem állunk le.

„Korinthusi oszlopfejezet - római (II. század) vagy VIII. század vége.” Ezek a hat évszázadok csúszkálnak ide-oda, hát Istenem! Ennyit szabad tévedni. „Gerendázat – római vagy VIII. század vége.” Itt legalább nem osztályozza a rómain belül, hogy II. század. „Fal és padlólapok – na most hogy nem lehet megállapítani, hogy fal vagy padlólapok azt nem tudom - római vagy VIII. század vége.”  

Nem untatom ezzel tovább a tisztelt jelenlévőket, ez tipikus esete annak, ami nálunk Fehérváron előfordul. „Szent István bazilikája” miközben egyfolytában római emlékanyag jön elő, ahogy ezt itt annak idején megbeszéltük. [Fehérvár – fehér folt: A székesfehérvári „Szent István kori bazilika" és a „királysírok" botránykrónikája. 2001 május 16., Magyarok Háza] Megint azt kell mondanom, hogy azért ők a profik. Szóval, az hogy föl se merüljön… – nálunk legalább fölmerült, és azért Bradák nem most kezdte ezeket, előttük járunk legalább egy fél évtizeddel, náluk pedig ezek egészen friss dolgok. Ez a legutolsó Zeitensprünge, ez akkor még nem volt meg, amikor Miskolcon én megtartottam az előadást a nyár végén. A legfrissebb adatokból és a Karoling-korból legyen elég most ennyi.

A 2. számú allergikus pont az avar kérdés. Ez az előbb már fölmerült egy pillanatra, tudniillik az avar kérdés azért rendkívül lényeges itt, mert tulajdonképpen az egész avar birodalomi kor kimarad. Erre szoktuk mondani, ezért ez túl nagy ár, akkor inkább nem egyezünk bele Illignek az elméletébe. Most ez nem beleegyezés kérdése és nem annak a kérdése, hogy nekem tetszik-e vagy nem tetszik. Majd mondok én a 9. pontban olyat, hogy feláll a szőr a hátunkon. Ennek vannak olyan következményei is, amit biztosan nem lehet elfogadni, de első látszatra bizony következik ebből az időkimaradásból és ezeket mind komolyan kell venni. A 3. és legfontosabb – mert az avar kérdést majd a továbbiakban a Honfoglalással kapcsolatban tárgyalom – arra figyelmeztet Illig is, de leginkább a Zeitensprünge-nek az egymást követő cikkei, hogy az avarokat bármennyire is úgy tanítjuk ma, hogy önálló birodalom volt, mindig vagy kifejezéssel kapcsolják össze az eredeti hiteles források és ott vagy a hunokhoz kapcsolják, hogy hunok vagy avarok, vagy a magyarokhoz. [Volker Friedrich: Nibelungen und Phantomzeit im Donauraum. Fiktives Awarenreich zwischen Hunnen- und Ungarnsturm, 2001/1, 50-72.] Avari sive – ha latinul fogalmaznék – hungari. Nem önálló népként, hanem mindig minthogyha egy másik elnevezése lenne a hunnak vagy a magyarnak. A Krónikáink például egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy avar. Egyáltalán nem szerepel. A magyar krónikás hagyomány nem ismeri – no most ez feltűnő hiány. Ez azt jelenti, hogy nem lehet 300 évig, ha létezik egy Avar Birodalom, hogy annak valami nyoma ne maradjon egy olyan krónikás hagyományban, ami az előttük lévő Atillát részletesen tárgyalja. Ezekre már rég föl kellett volna figyelni és majd a végén hivatkozom egy olyan tanulmányra, amelyik bizony egy kicsit föladja a leckét nekünk.

A 3. tétel az allergikus pontok között a szláv kérdés. Ezzel a rangjának megfelelően elég sokan foglalkoznak. Talán a legélesebben ez a Heinsohn–Sidorczak kettős [Joanna Sidorczak: Gibt es Slawen betreffend Schriftquellen aus dem frühen Mittelalter? (mit Gunnar Heinsohn) Zeitensprünge 2001/2, 200-212], de mások is írnak róla, Zeller, Topper. Ez a következő miatt érdekes: nekünk a jelenlegi történettudomány a következő módon adja elő a történteket. Ő leírja, hogy hol jelenik meg pontosan először a szláv kifejezés, és itt már lehet látni, hogy azért a németektől nagyon sokat ne várjunk. Ne várjunk, egyrészt nem mindenki grállovag mint Illig, aki hajlandó a saját rovására is vagy a saját múltjának a rovására is az igazságot kimondani. Másrészt pedig, mert mondjuk nem annyira talán mint az orosz, aki tényleg nem tudja hogy mikor hazudik, mert rutinból hazudik, nem úgy hogy mindig elhatározza, hogy most ő hazudni fog, hanem mert egyszerűen benne van ebben, megy neki. De azért a német is hajlik rá, és mindig ott van az a kicsi ördög a háttérben, hogy azért ha egy mód van rá, akkor megszerezzük ezt a Kárpát-medencét. Addig-addig hallgatunk el tényeket, addig-addig nagyítunk föl kicsi dolgokat, addig-addig csúsztatunk át, na nem sokat, amíg egyszer csak kiderül mégiscsak germán volt először a Kárpát-medencében. Majd látni fogjuk, hogy hát persze! – erre kellett az a 300 év. Mert nem voltak itt, most mit csináljunk? Mi aztán nagyon gyűjtjük be őket ide több egymást követő korszakban, de hát már olyan korra vonatkozóan én nem tudom behívni a németet, amely kor nem is létezett. Pedig aztán itt most nagyon megy a német behozatal.

A szlávban az a „kellemetlen”, hogy pontosan arra a korra esik a „nagy szláv birodalom” amely kor nem létezett. Akkor itt szépen írja, de ez nagyon kedvesen és nyílván a Sidorczak az szláv eredetű; a névből következtetve valószínűleg lengyel volt eredetileg, a források is, amiket használ elsősorban lengyelek és a lényege a következő. Itt döbben rá az ember, hogy tulajdonképpen mit tanítanak ma nekünk. Mert nekünk azért nem ennyire sűrítetten tanítják a hazugságot, mert akkor mi magunk is rájönnénk. Hanem úgy, hogy itt egy kicsit hazudok, ott egy kicsit, itt egy kicsit tolok rajta, itt egy kicsit húzok belőle, és így tovább, és így tovább, egyszer csak kialakul egy kép, hogy körülbelül a VI. századtól, – mert attól kezdődik először ugye. Fölmerül a sclavus mint olyan, onnantól kezdve egészen a IX. század vége X. század eleje (tehát 900-as évek eleje) létezik – és most tessék megfogódzkodni, mert ezt tanítják – egy hatalmas szláv birodalom Európában. A Balti-tengertől az Adriai-tengerig és Kelet felé egészen a Fekete-tenger partjáig. Ez így van a tankönyvekben. Csak egyszerre ekkorát nem hazudnak. Mert akkor azért az ember mégiscsak fölhördülne: Valami kis bizonyítékot nem kellene mégis mellé tenni? Mert jól hangzik, kétségtelen, de valami kis picike bizonyíték nem kéne?!

Összeadnak ilyen kis említéseket, de egyvalamiről megfeledkeznek és sajnos Illig is hajlamos már megfeledkezni. Ha én azt olvasom hogy sclavus, az egyáltalán nem biztos hogy az népre vonatkozik. A sclavusnak ugyanis jelentése van. Azt jelenti, hogy szolga. Ha egyszer leírják, hogy az avaroknak csak kb. 1/5-e volt avar, a többi a kb. 50%-uk sclavus volt, eszébe nem jut, mert ez egy ilyen társadalom volt. Aminek kb. a fele az a sclavusokból volt vagyis a szolgákból. Akkor név szerint már csak olyat említenek népisége tekintetében, akinek egyáltalán volt népisége. Nem tudom érthető-e? Miközben mi egyfolytában ilyeneket olvasunk: „a szláv törzsek”, hát könyörgöm a szláv ott kezdődik, ahol törzsi hovatartozás megszűnik. Ilyen nincs hogy „szláv törzs”! Ez körülbelül olyan, mint az a vaskarika, ami tetszik tudni bükkfából készült. Ilyen nincsen! A sclavus az azt jelenti, hogy elvesztette a törzsi hovatartozását. Nem tud betagozódni törzsbe, mert szolgai szerepre kényszerült. Ezért nem tud a nyelve sem szervesen működni, mert a valóságnak mindig csak egy bizonyos részletével találkozik. Az egészre vonatkozóan szókincse sincs. Nemhogy a belső összefüggései meglennének a nyelvének. Tehát el lehet szlávosodni. Na de ez hogy létezik egy birodalom az Északi-tengertől az Adriai-tengerig és innen Kelet felé a Fekete-tengerig, ez, ahogyan Illig és csoportja teljesen logikusan felteszi a kérdést. Akár komolyan veszem azt, hogy ezek törzsek, hogy ezeknek van nemzeti hovatartozásuk, akár nem valami régészeti hagyaték kéne, hogy maradjon utánuk. És kiderül, hogy nincs. De nem úgy nincs, mint ahogy mondjuk előre-hátra datálva csak kitölthető ez az időszak, hanem egyáltalán nincs. Ha egyszer majd megnézzük ezeket a szláv kiadványokat, amikben aztán már tényleg minden szláv. Ott sincs. Egész egyszerűen nem maradt semmi, pedig aztán ők ásnak. Az biztos. Azt is lehet tudni, hogy lesz például mondjuk egy szlovák „múlt”. Ezt nagyon pontosan lehet tudni, a közelmúltban, ami népművészet és egy kicsit több benne mondjuk a kék, mint ahogyan általában, az onnantól kezdve „szlovák népművészet”. Ezek még a két világháború között úgy voltak közzétéve, hogy: „népművészet Szlovákiában.” Már régen nem, már "szlovák népművészet". Aztán, népművészet Romániában. Nem, már „román népművészet”, – és azt az oldalát fényképezik, ahol nincs felirat, mert a felirat sajnos magyar. Ez a közelmúltra vonatkozó. Ami a múlt csinálásnak a régebbi korokra vonatkozó része, ezt hirtelen ki akartam mondani a nevét, egy nagyon kiváló történészünk gyűjtötte föl, majd eszembe fog jutni a neve. Tudniillik, hogy egyszerre avar emlékeket először, az első publikációk általában magyar szerzőktől származnak, mert Magyarország területén, a történelmi Magyarország területén kerültek elő. Nos, utána jött a két világháború közt, megkockáztatták hogy „avar–szláv”. Jól értesült tudományos körök nem szisszentek föl, tehát lehet továbbmenni. Úgy ahogy annak idején a demarkációs vonalat meghúzták nekik Trianon előtt, eszükbe nem volt megtartani, jöttek tovább. Azt mondták, kipróbáljuk mit szól hozzá az Antant, nem szólt semmit.

Ugyanez a módszer azt mondja, hogy próbáljuk ki. Azt fogjuk írni, hogy szláv. Mit szólnak hozzá? Egy hang sincs. Miért szóljanak? Nekik nem fáj. Ma már ilyen módon, Bécsben láttunk egy nagy kiállítást annak idején, pontosabban nem is Bécsben volt, hanem közelebb a határhoz egy régi kis kastélyban és avarokról, hunokról – elsősorban avarokról volt – és csak nézek: „karantán művészet”, a legtisztább későavar művészet, csodálatosan szép dolgok, fényképeztem is. És már karantán. A karantán az tudvalevően szláv, – miért?, mert a jegyzeten már „karantán-szláv”. Ez a karantán később Karinthia lett. Választhattok. Nem kell a szláv majd lesz pre-osztrák meg Karinthia…és akkor jön a csiki-csuki játék. Nem tetszik a szláv? Majd kaptok osztrákot. Nem tetszik az osztrák? Majd kaptok szlávot. Valami elképesztő, hogy mit megengednek maguknak. A szláv azért nagyon fontos kérdés, mert akárhol túrunk bele a történelembe mindenütt ebbe a kérdésbe botlunk. A szláv kérdés kulcskérdés. Ha a nyelvtörténetet tárgyaltuk – emlékezünk még rá –, ceterum censeo az egész szláv jövevényszó kérdést alapjaitól újra kell tárgyalni. Ezek a tanulmányok egyértelműen kimutatják, semmi nyoma nincs olyan szláv műveltségnek Európában, amelytől mi bármilyen kultúrszót át tudtunk volna venni. Ha nem volt elég érthető elismétlem: Nyoma sincs olyan szláv műveltségnek Európában, amitől mi akár egyetlen egy műveltségi szót kölcsönözni is tudtunk volna. Magyarul, itt a hazugságnak egy olyan hallatlan dömpingjével állunk szemben, ami bennünket sújt elsősorban, de azért most már a németek is érzik magukon. Mert egyszerűen nem lehet tovább hurcolni. Na most, ha még vissza tudunk rá emlékezni Grover S. Krantz-nak a művét én itt elég részletesen ismertettem az első vagy második alkalommal. ["Az Szkítiából kijöttekről" – A szkíta-hun-avar-magyar etnokulturális folytonosság és paródiái, a Nagy-Morávia, a dáko-román és az illír-szláv elmélet. 2001 február 14., Magyarok Háza – a szerk.] Ha az ő gondolatmenetét – ez egy amerikai kutató volt és ő vezette le, hogy csak innen a Kárpát-medencéből terjedhetett szét, az amit mi ma „finnugornak” nevezünk és nem pedig Keletről jött ide –, biztos emlékszünk rá mert ez egy elég nevezetes és elég hosszan ismertetett tézissor volt. Ha még emlékszünk rá ott is meg kellett jegyeznem, Krantz-nál is egyetlen allergikus pont volt. Az a szláv. A szlávval nem tudott mit csinálni. Persze, mert nála még bent volt ez a 300 év. Még komolyan kellett venni a szlávot valamilyen módon. Nem tudta sehogy sem adatokhoz kötni, ott volt kerékkötőként, állandóan nyikorgott–csikorgott a kerék, de ezentúl hogy észrevette, hogy itt gond van nem tudott mást mondani.

A 4. az Bizánc, a képrombolás – erről már ejtettünk szót. Bizánccal nagyon komoly gondok vannak. Ez azt jelenti, hogy a bizánci uralkodólista ugyanis megvan. Pontosan tudjuk lexikonban utána lehet nézni mikor ki uralkodott és ettől ők kitöltötték ezt az időt. Itt egyenesbe kell föltenni a kérdést: Hazudnak? Tényleg hazudnak? Igen, hazudnak. Ezek csinált nevek, és ahogy eddig ezt csak a pápákról tudtuk, azt gondolom tudjuk, hogy a pápaság korai története az elejétől a végéig fiktív adatokkal dolgozik. Ezt egyháztörténetben lehet olvasni, nem olyan nagyon titkolt dolog. Na de ha én elkezdek fiktív adatokkal feltölteni időszakokat én akkor akármennyit hozzáadhatok, hozzáadhatok még 300 évet mert fiktív adatokkal azt is fel tudom tölteni. S ha eleve kijelentem, hogy ezt nem is kell komolyan venni, akkor annyit nem veszek komolyan amennyit mondanak. Ha azt mondják, hogy 800 évet ne vegyünk komolyan, akkor 800 évet nem fogok komolyan venni.

5. Az az arab villámháborúk kora. Itt egy nagyon jó tanulmány van az egyik Zeitensprünge-ben amely bizony kimutatja – erre utaltam az előbb – tudják az iszlám történetírók, tudják és mégsem teszik. Mást írnak, mint amiről tudják, hogy igaz. 

A 6. kérdés, a kazár kérdés. Na most a kazár kérdés náluk a Honfoglalás ügyében elég jelentős. Azt hogy mi egyáltalán Kazáriát, – hogy mondjam – egy bizonyos vallásalakulat kapcsán szoktuk tárgyalni, amit ők fölvettek, meg holmi ilyen levelekre hivatkozunk, amelyet ebben a bizonyos korban írt egy spanyolországi zsidó sorstársainak Kazáriába, ha volt egyáltalán akkor Kazária és ha volt az a kedves zsidó testvérünk ugye? Mert ha nem volt, akkor az egész összeomlott. S nagyon úgy néz ki, hogy nem volt. Megint egy levél. Ezeket bizony szép lassan megint az alapoktól kell újra tárgyalni. Kazária ugyanis nagyon úgy néz ki, abban a formában, ahogy leírják, az tényleg nem létezett. Nem véletlenül nincs lelet. Megint nincs lelet. Feltűnően kevés a lelete. Feltűnően.

7. Következő a pápai állam kialakulása. Ezt hosszan részletezi Illig, tényleg nagyon szórakoztató olvasmány. A pápaságot háromszor alapították meg, de a második esetben nem tudtak arról, hogy az első már megtörtént és a harmadik esetben nem tudták, hogy az első és a második már megtörtént. Ezek nagyon kellemetlen dolgok, különösen, ha az ember adatok birtokában értékeli a dolgokat. Az első ajándékozás az úgynevezett Konstantin-i. Erről elég korán kimutatták, hogy ez hamisítvány. A reprezentatív kimutatott hamisítványok közé tartozik. A második az a Pippin-i adomány. Ő adta azt a területet, amelyen ma a Pápai Állam illetve amelyen a valamikori Pápai Állam volt, nem a mai. Ennek a Pippin-nek egyetlen nagyon komoly gondja van, az hogy nem létezett. Pontosan abba az időszakba esik, amikor „teremnek” ezek a figurák és valószínű éppen azért teremnek, hogy ajándékozhassanak –, és most megint rádöbbenhettünk az egyik indítóokra. Ne felejtsük el a ki kérdésre az egyik az II. Szilveszter, a pápa volt. A harmadik pedig bizony maga Károly és ez a Pippin ez nem a fia „Nagy Károlynak”, hanem az apja Károlynak – Pippinből több is volt. Ez azt jelenti, hogy háromszor adományozták azt az egyet, ami, ezek után meg lehet kérdezni, egyáltalán adományozta ezt valaki? Attól hogy számontartják, hogy adományozta az egyáltalán nem is biztos, hogy meg is történt. 

A 8. tétel az a vikingkérdés. Megint nagyon szellemesen tárgyalja Illig. A vikingekről majdnem ugyanazt tudjuk, mint az arabokról. S már ha a kettőt párhuzamosan olvassuk, már biztos hogy vakarjuk a fejünket. Az hogy ezek egyebet nem csinálnak, mint pusztítanak, felgyújtanak, lerombolnak, legyilkolnak, és az ember eltűnődik, már egy század eltelt, nem unják még? Nem. Megint elindulnak, megint feldúlnak, megint fölégetnek és így tovább. A II. világháború után a szőnyegbombázások és egyéb ilyen „kellemes” dolgok után – nem vikingek, amerikaik csinálták meg angolok –, elég tág tere nyílt a feltárásoknak. Nálunk is, tudjuk a Budai várban akkor kezdődtek el a komolyabb ásatások. A lényeg az, hogy elindultak ilyen nagy városföltárások. Például Köln. Na most felkészül ugye a régész. Miből készül föl? Vita Caroli természetesen, meg az annales és akkor hallja, hogy Köln-nél ekkor és ekkor – természetesen ebben az időszakba esik az egész „vikingdúlás” és „fosztogatás” –, a vikingek már megint megjelentek Köln-nél és fölégették, és porig égették, és nem tudom én hány hulla és egyebek. Na most keressünk legalább egy elszenesedett kis fogpiszkálót. Nem többet. Egy kis ekkora fogpiszkálót. Nincs. Nincs, nyoma sincs semmiféle földúlásnak. Akkor keressük a másik városnál Paderborn-nál és a harmadiknál, amiket emlegetnek. Mindegyiknél megtörtént, nyoma sincs! Nyoma sincs viking pusztításnak. Ettől még a viking pusztítások ezekben a ripsz-ropsz rajzfilmekben elkezdődnek és onnantól kezdve kiverhetetlenek az ifjúság fejéből. Mire való a viking? Hogy dúljon és pusztítson. Egyszerűen nincs, olyan nyilvánvaló esetek, ahol részletesen leírják a pusztulás mértékét semmi nyoma nincs semmiféle pusztításnak. Ha egy várost fölégetnek annak elég nyilvánvaló nyomai maradnak. Aztán akárhogy planíroznak utána és építenek rá egy újabb várost, ott marad a nyoma. Átégett rétegek… Nyoma sincs. A viking pusztítás, a vikingekkel mikor egyáltalán találkozunk akkor éppen 911-ben, ennek alapján javasolta Illig a 911-es évet, ahol újrakezdődik a történelem. Egy viking vezér – mondja hogy ki egy Rollo nevezetű úr – kap egy birtokot, és mit csinálnak a vikingek? 1. Nem hajóznak. 2. Nem pusztítanak. 3. Akkor mit csinálnak? Földet művelnek! Ott a nyoma és ennek tényleg megvan a nyoma. Megint pontosan ugyanaz a hazugságáradat, nem tudom hogy emlékeztet-e ez bennünket valamire. Kik azok, akik szintén „beszáguldozzák” Európát, mindenütt csak „rabolnak”, „fölgyújtanak” és így tovább? Ezek mi vagyunk! Ugyanannyi alappal. A vikingkérdés nagyon érdekes kérdés, mert itt aztán a kizáró okok csőstől jönnek. Megemlítve a várost, föltárás megtörtént, nincs nyoma. Megint ugyanez, megint ugyanez.

9. Végül van egy utolsó, amit már ma írtam be miután itt egy tanulmányt végigolvastam. Most tessék fogódzkodni: ez a dáko-román kérdés. Most ez az a pillanat, ahol az ember kicsit bekeményít, és azt mondja, hogy ha nagyon sokat ülünk az ülepünkön és várjuk ölbetett kézzel, hogy majd a németek ki fogják szedni a gesztenyét a tűzből akkor úgy járunk, mint ahogy jártunk máris. Annak a tanulmánynak, amire most hivatkozom a címe – egyébként Weissgerbernek hívják egy ilyen egyszerű szép „magyaros” neve van – az hogy: „A magyar fantomkorhoz”. [Klaus Weissgerber: Zur magyarischen Phantomzeit. Die Ungarische Bilderchronik. Zeitensprünge 2001/3, 410-439. A fordítás megtalálható a: www.kitalaltkozepkor.hu/weissgerber_akitalaltmagyarkozepkor.html címen ] Már a magyar fantomkort tárgyalják, és bármilyen furcsán hangzik ez a tanulmány így kezdődik: „Das Karpatenbecken...” Eddig ilyet le nem írt német szerző! „A Kárpát-medence”. Ez az első szava. Ez azt jelenti, hogy valami megváltozott a világban. Ugyanis eddig mindig körülírták – azt hogy magyar jó azt persze nem ejti ki, vagy ha nagyon muszáj akkor előtte utána szájat öblít, de azt hogy a Kárpát-medence egyáltalán létezik ez egy németnél, ez az önmegtagadásnak a csúcsa. Ráadásul olyat leír – most tényleg érdemes fogódzkodni – hogy az egész Illig elméletnek a kulcsa az a Magyar Krónikás hagyomány. Itt lehet vizsgáztatni – ez mit jelent? Ő egyetlen emlékünket vizsgál, a Képes Krónikát. Itt megint el kell mondanom, amit már Miskolcon elmondtam, hogy azért ez szégyenletes ám, hogy rólunk még a legértelmesebbje is mennyire alig tud valamit, és ami ennél még felháborítóbb, semmiféle szégyenérzet nem mutatkozik.

Tárgyalja a Magyar Krónikákat és a bevezetőben elmondja, hogy egyetlen egyet ismer, a Képes Krónikát, a többit Internetről tudja hogy van, Kézait kivonatosan. Internet. Most elképzelhetjük milyen hitele van egy Internet Kézai kivonatnak. Anonymusról hallott, de még nem sikerült megszereznie. Azért a német, német marad. Szóval az, hogy mi itt vagyunk kéznyújtásnyira mi beszélünk németül, nem is kell magyarul megtanulnia. Ennyi se! Így adnánk a kezébe. Nem, bocsánat ő „piszkos kézzel” nyújtott könyvhöz nem nyúl. Inkább leírja, mert azért ő becsületes, tanult Illigtől, valószínű, hogy rá is parancsolt, hogy akkor viszont írd le fiam, és leírja! Nem tudja a XX. század legvégén és a XXI. század legelején – mai időszámításunk szerint – beszerezni Anonymust. Ez nem azt jelenti, hogy szerencsétlen német tudós, te ennyire béna vagy? Nem, hanem mi, azaz magyarok – a „büdöslábúak” – nem népszerűsítjük eléggé hatékonyan az emlékeinket. Már megint nem ő a hibás, hanem mi vagyunk a hibásak. Ez csak érthető ugye? Születési jogon csakis mi lehetünk hibásak. Ezt szokjuk meg! 

Bármennyire is történtek lépések, azért itt meglehetősen gyászos a helyzet. Ha egyetlen emlékünket viszont valaki is ismeri és azt tényleg eredetiben – mert van faximile kiadása –, ő tudniillik tud latinul. Magyart nem tud megkeresni egy Anonymus szövegben, de latinul kiválóan tud. Sőt! Görögöt eredetiből fordít. Az a könnyebb. A tanulmányában a Képes Krónika alapján egy rendkívül érdekes időrendet állapít meg. 

Most ez már az utolsó tételünk és egyszersmind az egésznek majd az utolsó tétele lesz, ezen ugorjunk át. Ami miatt említem az a dáko-román elmélet. Ugyanis, ha én kivonom ezt a 300 évet és 614 után 911-et írok akkor – és ezt tessék észrevenni! – abban a pillanatban megjelenik a román. Abban a pillanatban! Ő hozzá begyűrűzik. Ide nem gyűrűzik be. Nálunk jól zár a védelem. Ide be nem jön – ’92 óta már megvan a fiktív Karl. De ide nem gyűrűzik be. A román már szimatol, már tudja, hogy neki most kell lépnie és lép. És beengedi, hiszen ha ez a 300 év kimarad, akkor megvan a kontinuitás. Pont ez hiányzott nekünk! Késő római kor után máris jön a korai magyarkor és ott már emlegetik a valachokat. Akkor mégiscsak van kontinuitás. Éljen Illig elvtárs! Föl sem merül, hogy nem ott van a gond, hogy 614 és 911 közt mi történik, hanem ott van a gond, hogy a legrövidebb életű provincia volt Dacia provincia. Ennyi idő alatt nem lehet elrománosodni. Teljes képtelenség. Nincs rá mód. Hacsak nem vesszük azt, hogy a román kettes meg a román hármas adó egyfolytában a latin nyelvet sugározta falura. Mert akkor esetleg meg lehet tanulni ennyi idő alatt. Egyébként teljes képtelenség. De ez senkit nem érdekel, hogy ott van a gondnak a góca. Akkor ők kimutathatóan még a Balkánon vannak. Minden közbülső fázisa megvan az úgynevezett románság kialakulásának. Nem itt van a gond, hogy túl szűk volt az idő, hanem ott van a gond, hogy hol vannak ők még akkor! De remélem fölfogjuk ennek a kérdésnek a súlyát. Abban a pillanatban, hogy van valami változás, ezek, mint a hiéna már ott vannak, és nehogy ezt tanuljuk el tőlük, de azt viszont el lehet tanulni, hogy tessék az igazságot a kellő időben kimondani! Mert ha mi nem mondjuk ki, azonnal átváltja hamissággá és azzal telikürtöli a világot. Ez nekem is meglepetés volt, bár a barátom figyelmeztetett rá külföldről. 

Gyorsan vegyük számba, hogy milyen átszámítandó fontosabb dátumaink vannak. A következőt javaslom: a tapasztalatom azt mutatja, hogy nem 297 év, hanem kerek 300 év a korrekciós idő. Megvan a maga oka, hogy miért. Egyrészt elég körülményes dolog 297 éveket csúsztatni. Majd itt látni fogjuk, hogy ha a mi történelmünkre átfordítjuk, márpedig szemmel látható, hogy ha Bizáncban is, meg Kölnben is, meg Rómában is összehangoltan hamísítják a történelmet, annak a tétje csak itt lehet a Kárpát-medencében. Mert ha ezeket összekötöm egymással, annak a központja itt van a Kárpát-medencében. Aminek az érdekében folyik, az nyilvánvalóan itt van.

Vegyük időrendi sorrendbe!

  1.      A 895-ös Árpád féle Honfoglalás 300 évvel korábbra, 595-re kerül és ez azért döbbenetes, mert pontosan megegyezik az első avar honfoglalással. Ezt még annak idején Miskolcon úgy adtam elő, mint hogy milyen zseniális vagyok mert ki tudtam számítani. Ez egyébként aránylag egy egyszerű kivonási művelet. De azóta már megjelent. Ebben az előbb érintett tanulmányban már Weissgerber úr szépen veszi a logarlécet, számol, tologat ide-oda és gyönyörűen ugyanezeket az összefüggéseket kimutatja. Azt hogy a magyar Honfoglalás az pontosan egybeesik azzal, amit mi „avar honfoglalásnak” nevezünk. Ennek tényleg megvannak a régészeti bizonyítékai, megvannak a rávonatkozó írásos anyagok is, és feltűnően hasonlítanak az adatok arra, ami aztán később megint megismétlődik. Általában ez a 300 év úgy zajlik le, hogy az elején is van egy esemény, meg végén is van esemény és a kettő feltűnően emlékeztet egymásra. Olyan, mint az a bizonyos Ady vers, amit Karinthy úgy mondott, hogy: Maga megbolondult? Maga megbolondult? ..hogy mindent kétszer mond ..kétszer mond? Mert minden esemény kétszer szerepel és feltűnően azonos módon!